Az erdélyi magyar szövetkezetek sorsa a 2. világháború után

"A nyomorúság, a kiszolgáltatottság ébresztette rá a legszélesebb néprétegeket a minél nagyobb gazdasági függetlenség kivívására és e függetlenség bástyáiul szolgáló szövetkezeti hálózat kiépítésére."

Kisebbségtörténet-rásunk komoly adóssága, hogy a legutóbbi idõkig a szomszéd országokban élõ magyar kisebbség gazdasági intézményeinek kutatását elhanyagolta. A két világháború között még több komoly dolgozat foglalkozott a felvidéki, vagy a tanulmányom tárgyát képezõ erdélyi magyar szövetkezetek helyzetével, a második világháború után utáni történelmük azonban a romániai magyar kisebbség története iránt érdeklõdõ "laikus" közönség elõtt ismeretlen,[1 jószerével már csak az események még élõ szemtanúi emlékeznek arra, miként történt a magyar szövetkezetek felszámolása.

Erdélyben a magyar szövetkezeti mozgalom komoly múltra tekint vissza. Kolozsvárott már 1825-ben megalakult a késõbbi szövetkezetek õsének tekinthetõ "Gondoskodó Társaság". Az elsõ, modern szövetkezeteket (ún. Sultze-Delitzsch és Raiffeisen típusúakat2) a nyolcvanas években szervezték meg. A Trianonban Romániához csatolt területen 1918-ban 702 magyar hitel- és 641 fogyasztási szövetkezet mûködött.3 (Az elõbbiek az ] Országos Központi Hitelszövetkezet, mg az utóbbiak a "Hangya" Központ kötelékébe tartoztak.)

Az impériumváltozás súlyos csapást jelentett az erdélyi magyar szövetkezetekre is. Áruutánpótlásuk nem volt biztosítva, a pénzbeváltás és az infláció tõkéjük jelentõs részét elvitte, arról nem is beszélve, hogy az új államhatalom jóindulata is teljesen hiányzott irántuk. Ilyen körülmények között nem meglepõ, hogy a hitelszövetkezetek száma 1918 és 1920 között 209-cel, a fogyasztási szövetkezeteké pedig 208-cel lett kevesebb.[4 A magukra maradt magyar szövetkezetek 1920 nyarán két központot hoztak létre: a fogyasztási szövetkezetek Nagyenyeden a ]"Hangya" Központot, mg a hitel- és gazdasági szövetkezetek Kolozsvárott a Gazdasági- és Hitelszövetkezetek Szövetségét késõbb nevén "Szövetség" Gazdasági- és Hitelszövetkezetek Központját. (Bukarest csak 3 évvel késõbb ismerte el a két központot.)

A két világháború közt, az egységes nemzetállam rögeszméjéhez ragaszkodó román politikusok jól tudták: "mindenféle elnemzetlentési politika legcélravezetõbb módja: az illetõ népet szegénnyé tenni, kultúrájától és nyelvétõl megfosztani."[5 Erre vezethetõ vissza, hogy a 2. világháború elõtti két évtized ]gazdaságpolitikáját erõsen befolyásolta a soviniszta kisebbségpolitika is. (Talán elég ha itt most csak az erdélyi magyarságot sújtó 1921-es földbirtokreformra, a diszkriminatv adórendszerre, és hitelpolitikára utalok.) Ez a politika a szövetkezetek esetében úgy jelentkezett, hogy például a magyar fogyasztási szövetkezeteket a románok esetében megállaptottnál jóval magasabb adó és illeték sújtotta, ráadásul az áruhiány is fojtogatta õket, ugyanis bizonyos cikkek (só, petróleum, gyufa stb.) árusítása román monopólium volt. Mivel a magyar szövetkezetek a román állam részérõl semmiféle anyagi támogatásban sem részesültek,[6 a fogyasztási szövetkezeteknél igen alacsony volt a saját tõke, és jelentõs az idegen tõke (kölcsön) aránya. Az állami támogatás hiánya a hitelszövetkezeteknél is éreztette hatását, csak nagy erõfeszítéssel tudták a falusi magyarság hiteligényét ellátni. (Általában egy-egy tagszövetkezetre magasabb taglétszám esett, mint a románok, vagy szászok esetében, ezzel szemben azonban jóval kisebb tõkeerõvel rendelkeztek.)

A magyar szövetkezeteknek a fenálló nehézségek ellenére a huszas években végbemenõ lassú konszolidációját az általános gazdasági válság szakította meg. A vásárlóerõ meredek csökkenése a fogyasztási szövetkezeteket érintette igen súlyosan, míg az 1931-es ún. "konverziós törvény"7 miatt a hitelszövetkezetek kerültek igen súlyos helyzetbe. Mivel ekkor sem számthattak a román állam segtségére, a saját erõfesztéseik, áldozatos önfeláldozásuk mellett csak a Budapestrõl illegális csatornákon érkezõ - nem nagy mértékû - pénzügyi támogatás tette lehetõvé, hogy valamelyest stabilizálják a helyzetüket. (A "Szövetség" Központ ekkor 2,7 millió lej, mg a "Hangya" Központ 10 millió lej tartozását tudta ily módon rendezni.8 A magyarországi segtség nagyságát azonban jól mutatja az a tény, hogy a hitelszövetkezeteknek a 460 millió lej kihelyezett tõkéjébõl 300 millió veszett el!)

A hitelélet a gazdasági válság után is tovább gyengélkedett, ezért új lehetõségek után kellett nézni. A "Szövetség" keretein belül ekkor lendült fel a ]tejszövetkezeti mozgalom,[9 amely népszerûségére jellemzõ, hogy 1931 és 1938 között több mint 100 szövetkezet alakult meg. Igazi "sikerágazat" volt a tejfeldolgozás: 1937-ben az eladott tejtermékek és egyéb áruk értéke tzszerese (30,7 millió lej) volt a hasonló román szövetkezetekének. 1936-ban Marosvásárhelyen, majd 1938-ban Székelykeresztúron ]tejfeldolgozó üzemeket álltottak fel, melyek nyugati exportra is dolgoztak. Ugyancsak a harmincas években lendült fel az iskolaszövetkezeti mozgalom is. A bécsi döntés pillanatában 26 iskolaszövetkezet mûködött a különbözõ egyházi gimnáziumokban, tantóképzõkben, gazdasági iskolákban és a gyulafehérvári katolikus teológián. (A legismertebb közülük az 1939-ben, kolozsvári magyar egyetemisták által megalaktott "Méhkas" volt.) Az iskolaszövetkezetek szervezését az könnytette meg, hogy a harmincas évek második felében az egyházi gimnáziumok egy részében, valamint több mint száz egyházi elemi iskolában oktatták a szövetkezeti ismereteket.

A részleges sikerek ellenére a különbözõ bukaresti kormányok soviniszta gazdaság- és kisebbségpolitikája oda vezetett, hogy a magyar szövetkezetek egy része már a huszas évek elején megszûnt, mások a gazdasági válság éveit nem tudták átvészelni. Mg 1920-ban 433 magyar fogyasztási szövetkezet mûködött, addig 1937-ben már csupán 325; a hitel- és gazdasági szövetkezetek száma 1920-ban 403 volt, 1939-ben azonban már csak 280.[10

Ami a magyar szövetkezetek mûködésének ]jogi feltételeit illeti, a huszas évek egyfelõl a jogi bizonytalanság, de ezzel együtt a viszonylagos szabadság évei is voltak. (Annak ellenére, hogy mindvégig küzdeniük kellett az állami felügyelet, a belügyekbe történõ beavatkozás, a centralizációs törekvések ellen.) A román kormányok ugyanis a szövetkezetek esetében is azzal a feladattal kellett megbírkózzanak, hogy egymástól eltérõ jogi szabályozottsággal rendelkezõ intézményeket kellett egységesíteni (míg például a regáti román szövetkezetek a francia modell alapján szervezõdtek, addig az erdélyiek az osztrák-magyar alapján) és ez nem ment egyik napról a másikra. Bár 1929 elõtt több törvény is szabályozta a romániai szövetkezetek mûködését, de az erdélyi magyar és német szövetkezetek a megalakulásukkor hatályban lévõ magyar törvények alapján mûködtek.

Az 1929. március 28-i a Maniu-vezette nemzeti parasztpárti kormány által meghozott szövetkezeti törvény a decentralizáció és a szövetkezeti autonómia elvét követte és lehetõvé tette, hogy a saját alapszabályaiknak megfelelõen a kisebbségi szövetkezetek saját központjaik irányítása alatt mûködjenek. A törvény lehetõvé tette, hogy a szövetkezetek gazdasági tevékenységük elõmozdtása érdekében vidékenként "federálékba", az egységes iránytás, valamint az ellenõrzés, a szervezési és propaganda-munkák elvégzése céljából "uniókba" tömörülhessenek. A két magyar központ meg is alaktotta az unióit, ami által a tagszövetkezeteik a törvény minden kedvezményeiben részesedhettek. A magyar szövetkezetekre nézve kedvezõ jogszabálynak végül is csak egy "szépséghibája" volt: csak 1938 szeptemberéig engedélyezte, hogy a kisebbségi szövetkezetek önálló, nemzetiségi alapon szervezett federálék, uniók keretében mûködjenek.

A királydiktatúra bevezetése után azonban, a fenti határidõ lejárta elõtt jó fél évvel olyan új jogszabályok jelentek meg, amelyek egyértelmûen a meglévõ kisebbségi szövetkezetek románostását célozták meg. Elsõ lépésként az 1938. február 5-i törvényrendelet kitágtotta a szövetkezeti minisztérium hatáskörét, aminek következtében annak többek között joga lett felszámolni a tagszövetkezeteket vagy központokat, ez utóbbiaknak pedig megszûnt a tagszövetkezeteik fölötti ellenõrzési joga.

Ezt követõen az 1938. június 23-i királyi dekrétum létrehozta a Nemzeti Szövetkezeti Intézetet (Institutul Naional al Cooperaiei INCOOP), és elrendelte az "uniók" fölszámolását, mivel azok hatáskörét ez az új intézmény kapta meg. (Ezután a két magyar központ csak mint nem hivatalos szerv tarthatott fenn tagszövetkezeteivel pénzügyi és gazdasági összeköttetést.) A dekrétum kimondta továbbá, hogy az INCOOP "egyes zónákban" elrendelheti több szövetkezet fúzióját, meghatározván azt is, hogy melyik az a szövetkezet, amelyikbe a többieknek bele kell olvadniuk. Mindez azt jelenti, hogy akkor szüntethetnek meg egy magyar szövetkezetet, amikor csak jónak látják. (Hivatalos megfogalmazás szerint: ha azt a "közrend, vagy magasabb nemzetgazdasági érdekek úgy kvánják".[11) A törvényrendelet ugyan még engedélyezte, hogy a kisebbségek anyanyelvükön vezessék péntárkönyveiket, csakhogy az adóhatóságok ezeket sok esetben nem fogadták el.

Bár az 1938 augusztusi "kisebbségi statútum" mely nem volt más, mint a külvilágnak szóló politikai/jogi "blöff"12 a románokkal azonos mûködési feltételeket gért a kisebbségi szövetkezeteknek is, a gyakorlatban ebbõl semmi sem valósult meg, sõt, a helyzet tovább romlott.

1939. január 20-án újabb törvénymódostás jelent meg, amely tovább szélestette az INCOOP hatáskörét: csak az általa nyilvántartásba vett szövetkezetek kaptak további mûködési engedélyt, ráadásul a törvény felhatalmazást adott a minisztériumnak és az INCOOP-nak arra is, hogy a szövetkezetek igazgatóságát, vagy felügyelõbizottságát minden indoklás nélkül ]feloszlathassák, helyükbe pedig a választott igazgatóság, illetve felügyelõbizottság jogostványaival megegyezõ igazgatóságot, vagy felügyelõbizottságot nevezzenek ki. Ez pedig lehetõséget nyújtott arra, hogy egyetlen intézkedéssel a nemzeti kisebbségek egész szövetkezeti rendszerét megszüntethessék.

1939 elején a két központ abban a reményben, hogy ezáltal eredményesebben képviselheti a magyar szövetkezetek érdekeit , az ekkor megalakult Magyar Népközösséggel együtt belépett a király által létrehozott Nemzeti Újjászületési Frontba. Az ezt követõen megindult tárgyalások során a szövetkezeti vezetõk a szövetkezeti autonómia visszaálltását, valamint legalább a legsúlyosabb sérelmek orvoslását szerették volna elérni, ugyanis például az INCOOP 1939 elejétõl nem hagyott jóvá egyetlen újonnan megalakult kisebbségi szövetkezetet sem, nem kaptak sóáruda engedélyt és buzafelvásárlási jogot sem, ráadásul az inspektorai ellenõrizni kezdték (a két központ költségére!) a magyar szövetkezeteket, miközben azoknak megvolt a maguk jól képzett ellenõri gárdája.

A hosszas tárgyalások eredményeként 1940 nyarára sikerült néhány sérelmre megoldást találni: gy például a szövetkezetek nagy része ismét kapott italmérési engedélyt, az újonnan alakult szövetkezetek egy részét pedig sikerült elismertetni. (A "kétarcú" román kisebbségpolitikára jellemzõ módon azonban az "engedményekkel" párhuzamosan egy 1940. július 20-i szövetkezeti miniszteri rendelet eltiltotta a falusi szövetkezetek iránytásától, vezetésétõl a papságot és tantóságot, ami a kisebbségi szövetkezeteket érintette a legérzékenyebben.[13)

Annak ellenére azonban, hogy a tárgyalások befejezése után is sérelmek tömkelege maradt fenn, a legfontosabb kérdésben kétségkvül eredményt sikerült elérni: meg tudták õrizni a magyar szövetkezetek etnikai jellegét és ]de facto autonómiáját. Mivel magyarázható ez a siker?

A magyarázat minden valósznûség szerint a nemzetközi helyzet alakulásában keresendõ. 1939-ben, jórészt a megoldatlan kisebbségi kérdés miatt Csehszlovákia szétesett, ezután pedig Romániában is látták, hogy a majd' húsz éven keresztül szõnyeg alá söpört magyarkérdéssel kell valamit kezdeni. A régi államnacionalista reflexek azonban csak azt tették lehetõvé, hogy álmegoldásokra, álintézkedésekre kerüljön sor, illetve bizonyos átmenetinek tartott engedményeket tegyenek az erdélyi magyarság felé. Ezen "engedmények" közé tartozott az is, hogy nem éltek a meghozott jogszabályok knálta lehetõségekkel (például a magyar szövetkezetek tömeges fuzionáltatás útján történõ fölszámolásával), ennek köszönhetõen pedig sikerült megõrizni a királydiktatúra idején is a magyar szövetkezetek önállóságát.

A magyar szövetkezeti hálózatot a bécsi döntés ketté szaktotta. Az akkor mûködõ 768 szövetkezetbõl 212 maradt Dél-Erdélyben.[14 A ]"Szövetség" Gazdasági- és Hitelszövetkezetek Központja Észak-Erdélyben maradt, míg a "Hangya" Termelõ- és Fogyasztási Szövetkezetek Központja kettévált: a dél-erdélyi központ Nagyenyeden, az északi Marosvásárhelyen volt. (A "Szövetség" Központhoz tartozó dél-erdélyi tagszövetkezetek a "Hangyához" csatlakoztak, és 1944 után is ott maradtak.) Paradox módon 1940 után az észak-erdélyi magyar szövetkezetek továbbra is szembe kellett nézzenek a centralizációs törekvésekkel csak éppen most nem a románnal, hanem Budapestével. A "Szövetség" Központot az Országos Hitelszövetkezeti Központ fenyegette elnyeléssel, mg a "Hangyát" a budapesti "Hangya" Központ akarta teljesen beolvasztani. Végül is ezek a törekvések sikertelenek maradtak, és az észak-erdélyi magyar szövetkezetek nagyobb része megõrzhette az önállóságát.[15 (Valósznûleg több más tényezõ mellett ez utóbbi is hozzájárult ahhoz, hogy 1945 után még két évig megtarthatták Bukaresttel szemben is a függetlenségüket.)

A észak- és dél-erdélyi szövetkezetek sorsa a második világháború alatt természetszerûleg igen eltérõen alakult. Észak-Erdélyben a magyar állam támogatásával komoly fejlõdés következett el. Új szövetkezetek alakultak (a négy év alatt mintegy 200 új szövetkezet jött létre Észak-Erdélyben), a Marosvásárhely melletti Meggyesfalván a "Hangyának" komoly ipartelepe épült (konzerv-, ecet-, likõr-, ládagyár, baromfitelep), a "Szövetség" pedig Cskszentsimonban keménytõ-, és ládagyárat kezdett épteni. Az iskolaszövetkezetek most már a magyar állam tulajdonába került iskolákban is megalakulhattak, ezek felügyeletére, iránytására pedig a két szövetkezeti központ közösen létrehozta az ]Erdélyrészi Iskolaszövetkezetek Szövetségét.

Dél-Erdélyben az antoneszkánus diktatúra alatt már az is komoly sikernek számtott, hogy a magyar szövetkezetek, a háború alatt mindvégig meg tudták õrzni az önállóságukat (bár 1940-hez képest tovább csökkent a tagszövetkezetek száma[16). Ez csak annak köszönhetõ, hogy a román kormányok tisztában voltak vele: bármilyen megszorító intézkedést hoznak, azt a budapesti kormányok az észak-erdélyi román szövetkezeteken torolják meg. Emiatt aztán Bukarest - kölcsönösségi alapon - még azoknak az árucikkenek a forgalmazási jogát is megadta, amelyek addig állami monopóliumot képezték (dohány, só, gyufa, petróleum stb.).

1944 õszén a hadi események súlyos károkat okoztak a magyar szövetkezeteknek is. A raktárak nagy részét kifosztották, feldúlták, sok esetben még az irattáraik is megsemmisültek. (A fosztogatások, gyújtogatások elkövetõi gyakran a szovjet, vagy román hadsereghez csapódo román civilek, vagy a környékbeli román falvak lakossága volt.) A nagyobb központi raktárakat a szovjetek lefoglalták és hadizsákmányként elvittek mindent belõlük. (Ugyanígy járt a nagyenyedi raktár is, amelyik pedig nem ellenséges, hadviselõ ország területén volt.) A ]háborús károk mellett azonban hamarosan szembe kellett nézni azzal a ténnyel is, hogy a talpraállást a román kormányok magatartása nehezíti...

Az 1945. március 6-án - durva szovjet nyomásra - miniszterelnökké kinevezett Petru Groza nem csak a Sztálinnak küldött március 8-i táviratában,[17 de számos nyilatkozatában is géretet tett arra, hogy "gondoskodni fog a nemzetiségek jogairól", valamint hogy "a demokratikus Románia... a magyar népnek is szülõanyja lesz.", ezért érthetõ, hogy a magyar társadalom jelentõs része kezdetben igen ]nagy bizalommal tekintett a miniszterelnökre. Csakhogy háromnegyed évvel Groza hatalomra kerülése után Demeter Béla erdélyi újságró, (aki 1945 közepén bekapcsolódott a budapesti békeelõkésztõ munkálatokba) úgy látta: "az erdélyi magyarok a leglényegesebb kérdésekben nem látnak különbséget az elmúlt 22, illetve 27 év reakciós kormányainak, s a felszabadulás óta létesült, demokratikus jelszavakat zászlójukra tûzõ román kormányok nemzetiségi politikája között."[18 Mivel Demeter véleményét más források is megerõstik, érdemes elgondolkozni azon: mivel magyarázható az erdélyi magyarság jó részének Grozából történõ kiábrándulása? Ahhoz, hogy erre a kérdésre röviden válaszolni lehessen, ki kell térnem a miniszterelnök magyarságpolitikájának problematikájára.19

A korabeli erdélyi magyar, valamint magyarországi sajtó által "magyarbarátnak" tartott miniszterelnök magyarságpolitikája egyik fõ jellegzetességének azt tartom, hogy ]igen nagy különbség figyelhetõ meg az általa hirdetett elvek, a magyar kisebbség képviselõinek tett számos kijelentése, gérete és a politikai gyakorlat között. Ezen diszkrepanciának számos oka van, ezúttal azonban a leegyszerûstés vádját is kockáztatva csak a leglényegesebbre térnék ki. Egyfelõl egyetértek azokkal a kortárs véleményekkel, amelyek azt álltják: Groza valóban õszintén kedvelte a magyarságot[20 és szerette volna elérni a két nép megbéktését. (Más kérdés, hogy magyarbarát kijelentéseit és intézkedéseit nem lehet csupán] érzelmi motivációkra visszavezetni. Tisztában volt ugyanis egyrészt azzal: ahhoz, hogy a béketárgyalásokon a magyar-román határvita Románia javára dõljön el, olyan magyarságpolitikát kell folytatnia, amely meggyõzi a magyar területi követeléseket támogató angolszász politikusokat arról, hogy Romániában határváltoztatás nélkül is rendezni tudják a "magyarkérdést".[21 Másrészt pedig a "reakció", tehát a jobboldali pártok elleni harcban szüksége van a magyar kisebbség támogatására.) Másfelõl azonban Groza a lelke mélyén hiába gondol(hat)ta komolyan, hogy "demokratikus", "magyarbarát" nemzetiségpolitikát fog folytatni, tudomásul kellett vennie: ezt a politikát nem csak a román társadalom nagyobbik, a kommunista kormánykoalcióval szembenálló része, de még az RKP és RSzDP tagságának, sõt, pártapparátusának nagy része is (nem is beszélve a miniszteriális és közigazgatási apparátusról!) ]elutastja. Ezért pedig a miniszterelnök sem tehetett mást, mint lavrozni igyekezett a magyar kisebbség követelései, elvárásai és a többségi sovinizmus tûrõképessége közt. Ennek pedig az lett az egyik következménye, hogy némely kérdésekben határozott kontinuitás figyelhetõ meg a korábbi jobboldali kormányok, és a kommunista dominanciájú Groza-kormány között.

Ezen kontinuitás egyik jelképe is lehetne a CASBI-törvény,[22 amely ha expressis verbis nem is jelentette ki a magyar gazdasági intézményrendszer fölszámolását tûzte ki célul. A jogszabályt ugyanis még a "reakciós" Rdescu-kormány adta ki 1945. február 10-én, de végrehajtási utastása már a "magyarbarát" Groza-kormány felállása után, április 5-én látott napvilágot. A jogszabály lényege abban foglalható össze, hogy a magyar állam, és a magyar tõkeérdekeltségek Észak-Erdélyben található vagyona, valamint mivel a román hatóságok nyltan ugyan ki nem mondva, de "ellenséges állampolgároknak" tekintették az egész észak-erdélyi magyarságot az észak-erdélyi magyar jogi és természetes személyek (több tzezer család) ingó és ingatlan vagyona CASBI-gondnokság (vagyis a román állam) ]kezelésébe kerül.[23 A végrehajtási utastás ráadásul bevezette a ]"vélelmezett ellenség" (inamici prezumai) fogalmát. Ennek a jogtörténetben máig egyedülálló jogi abszurditásnak a következtében még azon dél-erdélyi magyarokra is kiterjedt a CASBI-törvényt, akik a bécsi döntést követõ négy évben valamikor, vagy a szovjet-román fegyverszüneti egyezmény alárása elõtt, - esetleg már az után - akár egy-két napra is, de magyar fennhatóság alatt lévõ területre távoztak.

A burkolt nacionalizálás több szövetkezeti intézményt is érintett. gy például a negyvenes évek elején az Országos Tejbegyûjtõ Központ által Nagyváradon és Szatmárnémetiben létesített tejfeldolgozó központokat - melyeket a "Szövetség" 1943-ban megvásárolt - mint "idegen vagyont" helyezték CASBI-gondnokság alá. A "Hangyához" tartozó ipartelepek közül a legjelentõsebbek, a meggyesfalvi ipartelep (hordógyár, ecetgyár, gyümölcsfeldolgozó stb.) és a szamosújvári húsfeldolgozó, valamint más kisebb telepei 1945-ben ugyancsak CASBI-gondnokság alá kerültek és csupán korlátozottan folyt, vagy teljesen leállt a termelés, a munkásokat, tisztviselõket sorra el kellett bocsájtani. (Mindezeket az üzemek csak 1946 végén, '47 elején kerültek ki a CASBI-felügyelet alól.)

Az önálló magyar szövetkezetek elleni átfogó támadás 1945 nyarának elején kezdõdött el, amikor az addig érvényben lévõ magyar jogszabályok helyett a románok léptek életbe Észak-Erdélyben is. Ekkor a bukaresti szövetkezeti minisztérium apparátusa, és az INCOOP vezetõsége elérkezettnek látta az idõt arra, hogy felszámolja a különálló magyar szövetkezeteket.

Az 1945. július 16-i bukaresti szövetkezeti kongresszuson melyre a magyar központok nem kaptak meghívást , a résztvevõk határozatot hoztak, hogy minden, még különálló szövetkezetet "nemzetiségre való tekintet nélkül" a megyei "federálékba" kell kényszeríteni. Ha a határozat végrehajtása sikerül, akkor az korabeli vélemények szerint egyértelmû lett volna azzal, hogy a magyar szövetkezeti központokat feloszlatják, s így a magyar szövetkezeti mozgalom saját irányító szerveit megsemmisítik, az 1947-es árakon mintegy 400500 millió forintra becsült vagyonukat, ipartelepeiket a megyei "federálék" között szétosztják. A magyar szövetkezetek természetesen tiltakoztak a terv végrehajtása ellen. Az augusztusban meginduló tárgyalásokon Anton Alexandrescu szövetkezeti miniszter géretet tett arra, hogy kinevez az új szövetkezeti törvényt elõkésztõ bizottságba két magyar szakembert, haladéktalanul visszahvják a magyar szövetkezetek ipartelepei élére kinevezett adminisztrátorokat,[24 és engedélyezni fogják a vegyes lakosságú községekben a magyar és román szövetkezetek párhuzamos mûködését. Ebbõl azonban semmi sem valósult meg: a törvényelõkésztõ bizottságba egy magyar sem került be, a tárgyalásokat követõ hónapokban csak a "Szövetség"-hez három új adminisztrátort neveztek ki, az INCOOP inspektorátusai pedig utastást kaptak az "életképtelen" hitelszövetkezetek felszámolására,25 ami ismét csak a magyar szövetkezetek ellen irányuló lépés volt.

Végül több hónapos tárgyalások után csak annyit sikerült elérni, hogy a magyar központoknak a román törvényeknek megfelelõen] megváltoztatott alapszabályait több módosítás után az INCOOP jóváhagyta. Csakhogy emellett korlátozták a magyar szövetkezetek üzletkötési jogát, megtiltották iskolaszövetkezetek létesítését, ráadásul bár a nemzetiségi statútum tiltotta a névelemzést, az etnikai eredet kutatását , elrendelték, hogy a magyar szövetkezeti központokhoz csak olyan szövetkezetek társulhatnak, amelyeknek tagjai magyar nemzetiségûek. (Jól mutatja a román szövetkezeti intézet vezetõinek a tárgyalások alatt tanúsított "jóindulatát", hogy a magyar szövetkezetek jóváhagyásra benyújtott alapszabályaiba olyan antidemokratikus, a szövetkezeti szellembe ütközõ változásokat próbáltak "becsempészni", illetve olyan intézkedéseket próbáltak keresztül vinni, amelyek azok mûködését úgyszólván teljesen megbénították volna.)

Mivel a kommunisták-vezette kormánykoalíciónak a parlamenti választásokig szüksége volt a magyar kisebbség, illetve annak érdekképviselete, a Magyar Népi Szövetség támogatására, a szövetkezeti minisztérium és az INCOOP vezetõsége nem tehette meg, hogy nyílt erõszakhoz folyamodjon annak érdekében, hogy beolvasszák a magyar szövetkezetekre, ezért új módszerhez folyamodtak: elkezdõdött a magyar szövetkezetek "kiéheztetése". Az eredménytelen tárgyalások után ugyanis az INCOOP részérõl kijelentették, hogy a magyar központokat meghagyják ugyan, de miután a szövetkezetek a hitel- és áruellátást a megyei "federálékon" keresztül fogják lebonyolítani, a magyar központok és azok a tagszövetkezetek, amelyek azokba nem lépnek be, nem fognak áru- és hitelellátásban részesülni. Amint errõl értesültek, a magyar szövetkezetek megyénkénti gyûléseken tárgyalták meg az INCOOP álláspontját. Mindenütt egyhangú határozattal mondották ki, hogy ragaszkodnak több évtizedes munkával felépített központjaikhoz, hogy azokról nem mondanak le és azok vagyonát nem engedik a megyei "federálék" között szétosztani. Ugyanakkor kérték, hogy a jogegyenlõség alapján a magyar szövetkezetek számarányának megfelelõen saját központjaikon keresztül részesüljenek hitel- és áruellátásban.

Ez a kérés azonban süket fülekre talált a román szövetkezeti intézet vezetõinél, ehelyett 1945 második felétõl elkezdõdött egy sajátos háború, amelynek - nyilvánosan ugyan nem hangoztatott - célja az volt, hogy a magyar szövetkezeteket megfojtsák, tevékenységüket ellehetetlentsék. Például bár a magyar tejszövetkezetek (számuk 1945-ben már 146 volt) komoly háborús károkat nem szenvedtek, a marosvásárhelyi, baróti és székelykeresztúri tejfeldolgozó központok pedig 1945-ben nyereséggel zárták az évet. A biztató fejlõdés után azonban megtorpanás következett be, mivel a minisztérium kiadott egy rendelet, amely szerint olyan faluban, ahol szövetkezet mûködik, csak az vásárolhatja fel a tejet - csakhogy az INCOOP vezetése a magyar szövetkezeteket nem ismerte el szövetkezeteknek! Ennek következtében pedig vagy csak román szövetkezet vásárolhatta fel a tejet, vagy - ahol csak magyar volt - magánkereskedõk. Ráadásul a bukaresti Tejközpont (ODELAP) által megszabott, nevetségesen alacsony árak miatt a gazdáknak nem állt érdekében, hogy a tejszövetkezetnek adják le a tejet. Ennek pedig többek közt az lett a következménye, hogy a marosvásárhelyi vajgyár (amely nagyrészt szovjet jóvátételre dolgozott) teljestménye a napi 30.000 liter tejrõl 1.500 literre esett vissza.[26

A legnagyobb magyar fakitermelõ szövetkezet, a ]Gyergyói Erdõbirtokosok Fakitermelõ Szövetkezete másfél évig a lét- és nemlét határán lebegett, mivel az INCOOP nem hagyta jóvá az alapszabályát. A fogyasztási szövetkezetek a háborús események miatt eleve nagy veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni mert például a raktáraikat kifosztották. A talpraállásukat több tényezõ is neheztette. Egyrészt az árubeszerzést a magas infláció eleve akadályozta, másrészt a fogyasztási szövetkezetek csak hivatalos áron szerezhettek be árut - ami szinte lehetetlen volt, emiatt pedig nem brták a versenyt a feketézõkkel, ráadásul a falvak életében nélkülözhetetlen árucikkek (gyufa, só, petróleum stb.) értékestése ismét a román szövetkezetek monopóliuma lett, ugyanis a kormányzat által zárolt és kizárólagos szétosztásra az INCOOP-ra bízott elsõrendû közszükségleti cikkekbõl a magyar szövetkezetek nem részesültek.[27 Ismét visszatért a két világháború között már megismert módszer is: a román szövetkezetek esetében megállaptottnál jóval ]magasabb adókkal súlytották a magyarokat. (Például az "Erdélyi Gazdák Állatértékestõ Szövetkezete" 1945-ös forgalma 35 millió lej volt, a rá kivetett adó azonban - 70 millió!)

Az észak-erdélyi magyar hitelszövetkezetek ugyancsak súlyos veszteségeket szenvedtek a háborús körülmények miatt. Kihelyezett tõkéik egy része behajthatatlannak bizonyult, a magyar bankoknál és részben saját pénztáraikban elhelyezett kézpénztõkéjüket, mintegy 12 millió pengõt pedig a megszálló szovjetek lefoglalták. A megmaradt tõkéjüket végül részben a pengõbeváltás, részben az infláció emésztette fel. Ilyen elõzmények után a bukaresti intézkedések egyértelmûen arra irányultak, hogy a magyar hitelszövetkezeti hálózat végérvényesen tönkre menjen. Például az 525/1945. sz. miniszteri rendelet 3 év adómentességet biztostott a bukovinai, moldvai és észak-erdélyi szövetkezeteknek - a magyar szövetkezeteket kivéve. A hitelszövetkezetek hitelellátása végett az INCOOP a rendelkezésére bocsátott 8 milliárd lej kölcsönbõl egyetlen lejt sem utalt ki a 316 magyar hitelszövetkezet számára. Egyes helyeken ugyan újabb üzletrészjegyzésekkel sikerült a szövetkezetet talpra állítani, azonban részben a visszaleszámítolási hitel hiányában, részben az alacsony hivatalos kamatláb miatt (amely 9% volt, de a pénzintézetek ennek ellenére 40-60%-os kamattal dolgoztak) a magyar hitelszövetkezetek 1945 után jórészt tengõdtek.

A helyzet bonyolultságát jól mutatja, hogy miközben a két magyar központba tömörült szövetkezeteket a megszûnés, vagy a beolvasztás veszélye fenyegette, több helységben újabb magyar szövetkezetek alakultak. Ezek nem voltak tagjai a két központnak, mivel nem nemzetiségi, hanem "osztály-alapon" szervezõdtek. Ezek voltak az ún. munkásszövetkezetek, amelyek sok esetben nem specializálódtak, hanem például részt vettek mind a termelés, mind a fogyasztás szervezésében. A háború végén az elsõ ilyen tpusú szövetkezet 1944. december 17-én alakult meg Kolozsvárott: a Munkások Általános Gazdasági és Ipari Szövetkezete, - MÁGISZ. A munkásszövetkezetek elsõsorban a vezetõség, vagy tulajdonos nélküli, "gazdátlan" gyárakban folyó termelés megszervezését, a kisiparosok nyersanyaggal történõ ellátását stb. szervezték. A MÁGISZ jelentõségét mutatja az a tény, hogy a megalakulása után pár hónappal, 1945 tavaszán már mintegy tízezer tagja volt. 1946 nyarán magába olvasztott több kisipari szövetkezetet és felvette a Victoria nevet.[28

A MÁGISZ mintájára több vidéki munkás szövetkezet is alakult. 1945 április utolsó hetében jött létre Székelyudvarhelyen az ]Udvarhelyi Munkások Gazdasági és Ipari Szövetkezete, az UMGISZ. (Ez adta ki a helyi MNSz hetilapját, a Szabadságot, a tulajdonában volt a kirulyi festékbánya, bérelte a parajdi sóbányát.) A korabeli lapok tudóstásai szerint 1945-ben Nagyváradon, Nagybányán, Szatmárnémetin is alakultak különféle munkásszövetkezetek. Ezeknek egyaránt tagjai voltak magyar és román munkások és kisiparosok is, de mivel az észak-erdélyi városok 1945 után még magyar többségûek voltak, ezek a szövetkezetek is inkább magyar jellegûeknek tekinthetõek. Mivel nem nemzetiségi alapon szervezõdtek, és nem voltak tagjai a magyar szövetkezeti központoknak, az elsõ idõkben az INCOOP békén hagyta õket, azonban hamarosan az is kiderült, hogy függetlenségük miatt védtelenebbek a bukaresti szövetkezeti intézet központostó törekvéseivel szemben...

A két központba tömörült szövetkezetek a fennmaradásukért folytatott küzdelemben két helyrõl remélhettek valamilyen segtségre. Anyagi jellegû támogatásra kizárólag az anyaországból számthattak. Hogy 1945-47 között mekkora konkrét pénzügyi segtség érkezett a szövetkezetek számára, valósznûleg már sohasem tudjuk meg, mivel 1956-ban az Országos Levéltárnak az a szárnya, amelyben a Miniszterelnökség II., Nemzetiségi és Kisebbségi Osztálya[29 iratanyaga is volt, kiégett. Elszórt adatokból azonban úgy tûnik, hogy 1945 után a szükségletekhez képest már csak elenyészõ mértékû volt a pénzsegély. Például egy 1947-es számítás szerint ahhoz, hogy a magyar hitelszövetkezetek kihelyezési lehetõségeit legalább az 1944-es érték 60 százalékáig biztosítani lehessen, kb. 200.000 dollárnak megfelelõ lejre lett volna szükség.30 Ezzel szemben Korparich Edén keresztül három alkalommal 8.800 Sfr., 2000 , majd (1948-ban!) újabb 1000 jutott a "Kalákához" tartozó szövetkezeteknek.31 (Persze ez nem azt jelenti, hogy összesen ennyi támogatáshoz jutottak, csupán annyit, hogy egyelõre ennyirõl tudunk!)

A kellõ ]politikai védelmet a két központ vezetése a Romániai Szociáldemokrata Párt Magyar Bizottságától és a magyar kommunisták-vezette MNSz-tõl várta. Úgy tûnik azonban, hogy a begért politikai védelemért "cserébe" az MNSz, illetve rajta keresztül az RKP igyekezett erõsteni befolyását a két központ vezetésében. Erre utalnak az 1945 nyári személyi változások is: 1945. július 22-én a "Szövetség" marosvásárhelyi közgyûlésen a harcos szociáldemokrata politikus, Lakatos István igazgatósági elnök mellé - a magyar közvélemény által "kommunistabérencnek" tartott - György Endrét nevezték ki ügyvezetõ igazgatónak, mg a "Hangya" szeptember 18-i marosvásárhelyi közgyûlésén (ahol egyesültek a dél- és észak-erdélyi központok), Korparich Ede, a központ nagy tekintélyû elnöke mellé - aki köztudottan nem szimpatizált a kommunistákkal - az MNSz vezetõségének javaslatára Kisgyörgy Imrét nevezték ki ügyvezetõ igazgatónak. (Valósznû - bár ez még bizonytásra szorul -, hogy az MNSz politikai nyomására vezethetõ vissza az is, hogy ugyanekkor változtatták meg a "Hangya" nevét "Kaláka" Erdélyi Népi Szövetkezetek Központjára. A Népi Szövetség kommunista vezetõi talán azért tartották "szalonképesebbnek" ezt a nevet, mivel Magyarországon is volt egy ugyanilyen nevû szövetkezeti központ, ráadásul a "Hangya" név kapcsán egyesek még a Horthy-rendszerre is asszociálhattak...)

Az események késõbbi alakulásából úgy tûnik, hogy a politikai védelem csak az intézményeknek szólt és nem az intézmény vezetõinek, szakembereinek. Erre abból lehet következtetni, hogy már 1946 elején az MNSz napilapjában, a Világosságban megpróbálták lejáratni Korparich Edét, azzal gyanústván, hogy a soviniszta nemzeti parasztpárti politikus, Emil Haieganu hve.[32 1946 tavaszán (amikor a magyar szociáldemokraták és az MNSz kommunista vezetõsége között igen éles politikai vita dúlt a Népi Szövetség addig folytatott politikájáról), már olyan hrek szivárogtak ki, miszerint Kurkó Gyárfás, az MNSz elnöke ahhoz kötötte a további politikai védelmet, hogy egyestsék a két szövetkezeti központot, halasszák el a magyar szövetkezetek kongresszusát, a "Kaláka" Központnál hajtsanak végre] politikai tisztogatást, és végül, de nem utolsósorban a "Szövetség" élérõl mozdtsák el legfõbb politikai ellenlábasát, Lakatos Istvánt.[33 Kurkó feltételei csak annyiban teljesültek, hogy a szövetkezeti kongresszust egy hónappal elhalasztották, Lakatos pedig - aki a szövetkezeti önállóság egyik legharcosabb hve volt -, végül az 1946. szeptember 29-i igazgatótanácsi ülésen lemondott, utóda pedig Elekes Béla, az addigi alelnök lett.

1946. április 9-10-én Marosvásárhelyen közös kongresszust tartott a két szövetkezeti központ. (Ekkor a "Kaláka" Központhoz 585 fogyasztási-, 78 hitel-, 12 tej-, 5 ipari- és 1 gazdasági szövetkezet, összesen 681; a "Szövetség" Központhoz pedig 238 hitel-, 134 tej-, 25 ipari-, 9 erdõkitermelõ-, 4 mezõgazdasági- és 11 egyéb tárgyú szövetkezet, összesen 421 szövetkezet tartozott.34)

Az elsõ napon a különbözõ szakbizottságok üléseztek, amelyeken a 200 ezres tagsággal rendelkezõ szövetkezeti hálózat minden gondja-baja terítékre került, majd a szakbizottságok határozati javaslataikban tiltakoztak az INCOOP jogaikat sértõ intézkedései, a nylt negatv diszkrimináció ellen. Az elkeseredés mértékét jól mutatja, hogy a hitelszövetkezeti szakbizottság javasolta a kongresszusnak, utastsák a két központ vezetõségét: az MNSz segtségével a kongresszus által elfogadott határozati javaslatoknak "minden lehetõ eszköz és fórum, szükség esetén pedig a szövetkezetek Világszövetsége igénybevételével adjon hangot és érvényt."35 (Végül ez utóbbi fórum segtségének igénybevételére nyilvánvaló politikai okok miatt nem került sor.)

A második napon minden bizonnyal Kurkó "ösztönzésére" a vidéki szövetkezetek küldötteinek egy része fölvetette, hogy a két önálló központnak egyesülnie kellene. A hosszas és heves vita nyomán azonban kiderült, hogy az egyesülést a két központ vezetõsége ellenzi. Végül ebbõl nem lett semmi, valósznûleg a már akkor is fennálló súlyos személyi ellentétek miatt.36

A szakbizottságok által felvetett problémák és sérelmek tömkelege miatt a zárónapon Lakatos István kénytelen volt megállaptani: "ez a nap nem csak hogy nem örömünnepe a magyar szövetkezeti mozgalomnak, hanem szomorú határállomása, ahol fel kell tennünk azt a kérdést, mehetünk-e tovább ezen az úton..." A továbbiakban azonban azt is leszögezte, hogy minden ellenséges törekvés ellenére "a magyarságnak ki kell éptenie saját gazdasági intézményeit, mert ezen a földön élni akarunk és élni is fogunk."37 A felszólaló Kurkó Gyárfás is azon a véleményen volt, hogy a szövetkezetek kérdése már egyetemes magyar ügy, ezért az MNSz nevében kijelentette: minden erõvel támogatják a magyar szövetkezeti mozgalmat.

A kongresszus után egy hónappal, május 8-án Petru Groza miniszterelnök magához kérette György Endrét, a "Szövetség", és Kisgyörgy Imrét, a "Kaláka" ügyvezetõ igazgatóit, hogy megismerje a magyar szövetkezetek kívánságait. A szövetkezeti vezetõk ismertették a kongresszusi határozatokat, amelyeknek áttanulmányozása után a miniszterelnök kijelentette, hogy azokat "magáévá teszi és azoknak végrehajtása érdekében intézkedni fog".38 Ezt követõen a magyar szövetkezetek megbízottai több eredménytelen tárgyalást folytattak Alexandrescu szövetkezetügyi miniszterrel, aki a tárgyalások során a magyar szövetkezetek magatartását "reakciósnak, sovinisztának" igyekezett beálltani.

Ezenközben az INCOOP is teljes erõvel folytatta a magyar szövetkezetek elleni hadjáratát. Elsõsorban a Székelyföldön követett el mindent a megyei "federálék" megalakítása érdekében. Jóllehet igyekezete a "Szövetség" és a "Kaláka" tagszövetkezeteinél nem járt sikerrel, de néhány román szövetkezet és a] munkásszövetkezetek bevonásával Csík és Háromszék megyékben sikerült megalakítaniuk a megyei "federálékat".

1946 végéig 1947 elejéig egy sajátos patthelyzet alakult ki: az INCOOP és a szövetkezeti minisztérium a különféle jogszabályokkal, pressziókkal nem tudta bekényszerteni a magyar szövetkezetek a "federálékba". Egyfelõl az utóbbiak a választások elõtt egy bizonyos fokú védelemre mégis csak számthattak a miniszterelnök részérõl (az igaz, hogy ez a védelem legtöbbször kimerült Groza gérgetéseiben, de elszórt információkból úgy tûnik, hogy ekkor még megpróbálta "visszafogni" a nacionalista INCOOP-apparátust). Másfelõl azonban az MNSz sem tudta elérni a szövetkezetek sérelmeinek orvoslását. A Népi Szövetség kudarcának az lehetett az egyik oka, hogy a Román Kommunista Párt (mellyel ideológiai-személyi függés kapcsolta össze a kisebbségi szervezetet) vezetõsége sem támogatta a magyar szövetkezetek önállóságát. Jól mutatja ezt Luka Lászlónak (aki ekkor többek között az RKP szûkebb vezetõségében a "magyarkérdés" felelõse volt) az 1946-os II. országos szövetkezeti kongresszuson, a magyar küldöttek elõtt tett kijelentése: "a demokratikus Romániában meg kell szûnnie a szövetkezetek nemzetiségek szerinti különállásának."[39 Ezek után nem meglepõ, hogy az MNSz vezetõségének szélsõbalos szárnya (Bányai László, a Czikó testvérek és mások) ugyancsak ellenezték a szövetkezeti önállóságot...

1946 végén, '47 elején - egyelõre még alig észrevehetõen - megváltozott Bukarest magyarságpolitikája. Közeledett a párizsi békeszerzõdés aláírása, az RKP megnyerte - igaz, durva csalásokkal - a választásokat, tehát többé már nem volt szükség a magyar kisebbség "túlzott követeléseinek" támogatására. Ennek következtében az INCOOP vezetõsége is "fölbátorodott", és most már a ]nylt erõszaktól sem riadt vissza. 1946 végétõl utasították a vegyes lakosságú községekben lévõ magyar szövetkezeteket, hogy lépjenek fúzióra a román szövetkezetekkel. Sok helyen újonnan alakult román szövetkezetekbe kényszertettek több évtizedes magyar szövetkezeteket, számos magyar szövetkezetnek pedig - azon a címen, hogy üzletrésztõkéje csekély és nem tudja hivatását teljesíteni -, az INCOOP elrendelte a felszámolását, ugyanakkor viszont - lényegesen kisebb alaptõkével - újabb szövetkezetek alapítását engedélyezte - feltéve, ha azok belépnek a megyei "federálékba". Különösen kirívó volt a csíkszeredai "Csík" Erdõ-. és Mezõgazdasági Szövetkezet esete. A szövetkezet nem lépett be a megyei federáléba, ezért a többszázmillió lej értékû székházát az INCOOP a megyei "federálé" részére elrekviráltatta és amikor a szövetkezet ez ellen fellebbezett a törvényszékhez, elrendelték a szövetkezet felszámolását. Amikor a szövetkezet ez ellen tiltakozott, az INCOOP az igazgatóság ellen bûnvádi feljelentést tett, ezek után pedig a szövetkezet a kényszernek engedve kénytelen volt értékes vagyontárgyait a felszámolással megbízott megyei "federálénak" átadni, amely 1947. február 5-én a "Csík" székházát árverésre bocsájtotta.[40 (Az 1947 tavaszán felszámoltatott szövetkezetek között volt többek között az 1906-ban alakult désaknai, az 1894-ben alakult szentháromsági és az 1902-ben alakult gencsi hitelszövetkezetek, valamint az 1933-ban alakult abásfalvi tejszövetkezet.)

A megváltozott helyzetet Kurkó Gyárfás, a szövetkezeti önállóság következetes hve is érzékelte, és kénytelen volt belátni: a magyar szövetkezetek függetlenségét addigi formájuknak fenntartani lehetetlenség. Februárban ezért - az egyébként a szövetkezeti helyzet miatt igen elkeseredett - MNSz-elnök egy olyan ]kompomisszumos megoldást javasolt, miszerint az önálló magyar szövetkezeti központok megtartása mellett a román szövetkezeteket is magyar mintájú központokba szerveznék. A továbbiakban pedig a magyar és a román központok (amelyek nem függõségi, hanem mellérendeltségi viszonyban lennének egymással) az INCOOP megkerülésével közvetlenül a szövetkezeti minisztériummal lennének kapcsolatban.[41 Ez a javaslat azonban az RKP vezetõségében sem talált támogatókra - ennek láttán pedig a Népi Szövetség Végrehajtó Bizottságának szélsõbalos tagjai is követelték a magyar szövetkezetek beolvasztását. Végül ebben a kérdésben - a bukaresti magyar diplomáciai képviselet tanácsosának, Gyöngyössy Istvánnak az értesülései szerint - a szélsõbalosok és Kurkó között annyira kiélezõdtek az ellentétek, hogy az elnök 1947 februárjában az egyik VB-ûlésen lemondásával fenyegetõzött arra az esetre, ha az MNSz "veszni hagyja" a szövetkezeteket.

Amikor Kurkó látta, hogy az elõbbi javaslata nem kap támogatást, márciusban újabb kompromisszumos elgondolással állt elõ: ]elõször nevezzenek ki a szövetkezeti minisztériumba és az INCOOP-ba egy-egy, a magyar tagszövetkezeteket képviselõ szakembert, és induljon meg a magyar szövetkezetek áru- és hitelellátása, majd ezt követõen üljenek le a magyar és román felek a vitatott kérdések megtárgyalására. Kurkó akkori optimizmusát az is táplálhatta, hogy Marin Lupu, az INCOOP új vezetõje is azt javasolta egy nyilatkozatában, hogy a magyar tagszövetkezetek lépjenek be a "federálékba", "cserébe" a magyar központok megmaradhatnak, és megtarthatják az ellenörzõ, irányító szerepüket is, valamint végezhetik a nem "racionalizált" áruk elosztását, továbbá megmaradhatnak saját felügyeletük alatt az ipartelepeik is. Ezzel szemben lehetõvé kellene tenni a román szövetkezeteknek, hogy beléphessenek a magyar központokba. (Az ellenállást látva ez utóbbi feltételt késõbb hajlandó volt visszavonni.[42)

1947. április 10-11-én tartotta Marosvásárhelyen 2. kongresszusát a két szövetkezeti központ, a "Szövetség" és a "Kaláka". Ekkor Kurkó ismét kiállt a szövetkezetek önállósága mellett és azzal biztatta a delegátusokat, hogy Groza miniszterelnök is támogatja õket: "Nincs szó és nem is lehet semmiféle beolvasztásról, mindössze azt kvánja [Groza], hogy egészséges együttmûködést teremtsünk és egészséges formában illeszkedjünk be a megadott keretekbe."43 Hogy mik is azok az "egészséges keretek", az heteken belül kiderült...

A szövetkezetek önállóságának megtartásáért folytatott harcban 1947 késõ tavaszánkora nyarán állt be sorsdöntõ fordulat. Az elõzményekhez tartozik Luka László 1947 májusi hrhedett cikke ("A romániai magyarság útja"44), amelyben a székely származású politikus többek között követelte, a "reakció elleni harc" megkezdését, valamint azt, hogy szaktsanak az addigi népfrontos (a "magyar érdek, a magyar egység jelszavát hangoztató") politikával. Kijelentette: "A romániai magyarságnak nincsen két útja. Problémáinak feltétlen és végleges megoldásához a román demokrácia [értsd: a totális hatalom megszerzésére törekvõ RKP] oldalán kell haladnia." A hatás nem is maradt el. Az MNSz vezetõi (Kurkó Gyárfás kivételével) a sajtó hasábjain siettek bevallani az "éberség" hiányát.

Három héttel késõbb, június 14-ére az MNSz alelnökei, Antal Dániel és Kacsó Sándor, valamint Takács Lajos és Czikó Nándor, a Központi Végrehajtóbizottság tagjai értekezletet hívtak össze Bukarestbe, amelyen az MNSz, az RKP és az INCOOP képviselõin kvül a két magyar szövetkezeti központ képviseletében Kisgyörgy Imre és György Endre volt jelen. (Figyelemre méltó, hogy ezen a tárgyaláson sem Korparich Ede, a Kaláka addigi elnöke, sem Kurkó Gyárfás, az MNSz még hivatalban lévõ elnök nem volt jelen.) Antal Dániel közölte, hogy a Népi Szövetség immáron] nem tudja biztosítani azt a politikai védelmet, amely addig megóvta a szövetkezeti központokat a beolvasztástól. Ennek következtében a két szövetkezeti delegátus kénytelen volt elfogadni azt a (diktátum jellegû) kompromisszumot, miszerint elõször belépnek a "federálékba" és majd csak azután fognak tárgyalni a magyar kívánságokról. "Beavatott helyen" ekkor úgy informálták Gyöngyössy István követségi tanácsost, hogy az MNSz vezetõi és a román "illetékesek" abban állapodtak meg ekkor, hogy: a) a magyar szövetkezetek belépnek a "federálékba"; b) véget ér az INCOOP részérõl a "kiéheztetési" politika; c) fönnmaradnak a magyar központok, amelyek továbbra is ellenõrzik a tagszövetkezeteiket, irányítják az ipartelepeiket; d) végül az INCOOP jóváhagyja a központok és tagszövetkezeteik alapszabályait, - persze néhány cseppet sem lényegtelen változtatással: csak olyan szövetkezetek lehetnek a központok tagjai, amelyek tagjai kizárólag magyar nemzetiségûek és az ipartelepek kizárólag a tagszövetkezeteknek adhatják el a termékeiket. "Cserébe" pedig a román fél hozzájárult ahhoz, hogy kompakt magyar vidékeken a "federálék" vezetõi magyarok legyenek, és az INCOOP vezetõségébe is delegálhassnak magyar szakembert.[45

Az értekezletet követõen a "Kaláka" és a "Szövetség" igazgatótanácsai június 21-én, illetve június 29-én úgy döntöttek, hogy a kényszer hatására belépnek az INCOOP-ba. Ezt követõen a hónap utolsó napján újabb értekezletet tartottak azzal a céllal, hogy írásban is rögzítsék a megegyezés feltételeit. Ezen a "Szövetség" és a "Kaláka" Központok részérõl Hadnagy Károly, illetve Huszár Kálmán, Zimányi Péter és Kisgyörgy Imre; az MNSz részérõl Czikó Nándor, Takács Lajos, Kacsó Sándor és Antal Dániel; az RKP részérõl Vaida Vasile (volt Kolozsvár tartományi párttitkár); az INCOOP részérõl pedig Marin Lupu és Ion Dragomir vettek részt.

Az értekezleten született megállapodás fõbb pontjai az alábbiak voltak:

1) "a magyar szövetkezetek vagyona népi vagyon", ezért továbbra is megõrzik a függetlenségüket;

2) a magyar központok fönnmaradnak, de a további feladatuk az ellenõrzés és irányítás mellett elsõsorban a propaganda;

3) az INCOOP a székelyföldi "federálék" élére az MNSz által jóváhagyott igazgatókat fogja kinevezni, itt a tisztikar is magyar marad, vegyes lakosságú területeken pedig kineveznek egy magyar aligazgatót;

4) a szövetkezetügyi minisztériumba egy tanácsosi, az INCOOP országos vezetõségénél pedig egy igazgatói állást fognak kapni a magyar központok;

5) megindul az áru- és hitelellátás;

6) a magyar községekben a "federálék" által erõszakkal létrehozott szövetkezeteket összeolvasztják a magyar szövetkezetekkel, biztosítva azok magyar jellegét.46

A fenti egyezség azonban "felemás" eredményeket hozott: a magyar szövetkezeteket ugyan ]beolvasztották a "federálékba", azonban az elõzõleg kialkudott feltételeket a román fél nem teljesítette. A magyar szövetkezetek szakembereinek csak egy töredékét vették át, és a reálisan gondolkodó szakemberek elõtt nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar szövetkezetek teljes fölszámolása csak idõ kérdése. (Az egyelõre nem ismeretes, hogy az 1947 nyarától végbement "beolvasztási folyamat" hogyan folyt le a falusi tagszövetkezeteknél.[47)

A "megállapodás" után önálló, az eredeti szövetkezeti szellemet képviselõ (tehát autonóm, a tagok önkéntes társulásán alapuló) magyar szövetkezetekrõl nem beszélhetünk. Erre ékes példát mutat György Endre akit a felszámolás körüli érdemei miatt a szövetkezetügyi minisztérium tanácsosává neveztek ki 1947 decemberi kijelentése: "Szövetkezeti mozgalmunk a dolgozó tömegek politikai harcának gazdasági alátámasztását jelenti."48 1947 nyarán Luka cikkének megfelelõen ]tisztogatásokat hajtottak végre a két szövetkezeti központ élén, és eltávolították mindazokat, akik ellenezték a magyar szövetkezetek beolvasztását. Helyüket azok vették át, akik a fõ feladatukat abban látták, hogy a "nemzetiségi elszigetelõdéstõl" "megóvják" a magyar szövetkezeteket. (Ezek közé tartozott például Imets Márton, aki a "Kaláka" Központ közgyûlésen, 1948. május 13-án kijelentette: Az elmúlt idõben, épp a szövetkezeti vonalon kialakult egy káros elszigetelõdési folyamat. Amióta ez az elszigetelõdés megszûnt és bekapcsolódhattunk az ország vérkeringésébe, mindenütt megmutatkoztak ennek elõnyei... [49)

1948. februárjában az INCOOP rendelete alapján a megyei "federálék" és a két magyar szövetkezeti központ megbízottai felkeresték a helyi "fúzionálandó" szövetkezetek vezetõit és magyar, valamint román nyelven ismertették az "egyesítés" céljait. Ezt követõen azokon a vegyes nemzetiségû településeken, ahol egyáltalán még fönnmaradhattak külön magyar és külön román szövetkezetek, megtörténtek az ]egyestések. A "Kaláka" Központ de jure még létezett, és a magyar többségû falvakban továbbra is megmaradtak a magyar szövetkezetek. (A helyi szövetkezetek adminisztrációjának nyelve a magyar többségû településeken egyelõre magyar maradt, az azonban még nem ismert, hogy a "románosítás" ezen a téren mikor jelentkezett. A két szövetkezeti szaklap, a Szövetkezeti Értestõ és a Szövetkezés 1948. május 15-én, illetve 1949. június 15-én jelent meg utoljára.)

A magyar hitelszövetkezetek felszámolása 1948 májusában ment végbe, amikor "egységesítették" a községi szövetkezeteket és a vidéki hitelfolyósítást azontúl a Román Nemzeti Bank folyósította.[50 Néhány hónappal késõbb, az 1948. augusztus 3-i "tanügyi reform" következtében ]megszûntek az iskolaszövetkezetek is.

A "kollektv kapitalista vállalatok" átalaktása 1949-ben vette kezdetét. A Román Munkáspárt Központi Vezetõségének 1949. március 3-5-i plenáris ülésén hozott határozata nyomán, április 2-án új szövetkezeti törvény jelent meg, amely után "szocialista", pontosabban: sztalinista tpusú szövetkezetek jöttek létre. Államosították a szövetkezetek vagyonát, autonómiájuk névlegessé vált, önkényesen leszûkítették a tevékenységi körüket és a szakmai képzési lehetõségüket, valamint tervutasításos rendszert kényszerítettek rájuk.

1949 májusában megyei szervezési bizottságok alakultak, amelyek végül egyestették a magyar fogyasztási szövetkezeteket a románokkal - ami által a "Kaláka" központ nem csak de facto, hanem de jure is megszûnt. (A korabeli álláspont szerint természetesen egészen másról volt szó: "a román és magyar nemzetiségû dolgozó parasztok mesterséges szétválasztása" szûnt meg.[51)

A fogyasztási szövetkezetek végsõ "átalakítására" 1950-ben került sor, amikor a március 19-21-i bukaresti szövetkezeti kongresszuson megalakították a ]Fogyasztási Szövetkezetek Szövetségét, a CENTROCOOP-ot, amelynek minden romániai fogyasztási szövetkezet a tagja lett.

Mi lett a sorsa azoknak, akik 1945 és 1947 között a magyar szövetkezeti önállóság legkövetkezetesebb hvei voltak? Korparich Edét, a "Kaláka", és Kurkó Gyárfást a Magyar Népi Szövetség elnökeit 1949. november 3-án, Lakatos Istvánt, az RSzDP Országos Magyar Bizottságának elnökét pedig, - aki 1946 végéig a "Szövetség" igazgatósági elnöke is volt - 1950. február 17-én letartóztatták. 1951. augusztus 7-én a bukaresti katonai törvényszék Paul Finichi-vezette tanácsa a Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök és társai perében Korparichot 5 év szigortott fegyházban letöltendõ, Kurkót és Lakatost pedig 10-10 év szigortott fegyházban letöltendõ börtönbüntetésre és 25-25 év kényszermunkára télték.[52 (Szabadulása után Korparich az NSzK-ba emigrált, Lakatos és Kurkó azonba csak 1964-ben szabadult az általános amnesztiával.) Mindhármójuk egyik "bûne" az volt, hogy makacsul kitartottak a magyar szövetkezetek függetlensége mellett...

Befejezésül úgy vélem, hogy ha végigtekintünk a romániai magyar kisebbség történelmén, nem lehet nem észrevenni: a második világháború elõtti jobboldali, majd az 1945 utáni baloldali kormányok kisebbségpolitikájában számos téren - gy a magyar gazdasági intézményrendszerrel kapcsolatban is - ]hasonlóságok, sõt egyezések mutathatók ki. Az 1920 utáni kormányok kezdetektõl igyekeztek a magyarság közösségi javait erõszakkal kisajáttani (ez például a Csiki Magánjavak esetében sikerül is) és gazdasági intézményeinek mûködését amennyire csak lehet ellehetetleníteni. Ilyen elõzmények után - a hangzatos "magyarbarát szólamok ellenére - éppen a kommunista-dominanciájú Groza-kormány vitte végbe azt, amit a "reakciós pártok éppp csak elkezdtek 1944 õszén - 1945 elején: az erdélyi magyarságot szinte minden gazdasági intézményétõl megfosztják. A magyarság tudatos elszegénytését eredményezõ politika pedig azt bizonytja, hogy Bukarest 1945 után sem hagyott fel azzal a szándékával, hogy a kisebbség erõszakos asszimilálásával egységes, homogén nemzetállamot hozzon létre...

IRODALOM

Fodor László: Szövetkezeteink történetébõl. H. n., 1994. február, gépelt kézirat. (A kolozsvári CIVITAS Alaptvány számára készült dolgozat másolata a szerzõ tulajdonában van.) 57 l.

Gyûjtõ Sándor: Jelentés a Marosvásárhelyen megtartott április 9-11-iki Szövetkezeti Kongresszusról. H. é. n., gépelt kézirat, 16 l.

Nádas Rózsa: Szövetkezetek Erdélyben. Magyar Közgazdasági Szemle, 1940/9, 590-616. l.

Nagy Zoltán: Az erdélyi magyar szövetkezetek a visszatéréskor. In: Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1940-41. Kolozsvár, 1942. Minerva Rt., 159-221. l.

Nagy Zoltán: Erdély gazdasági életének szövetkezeti megszervezése. Kolozsvár, a Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közgazdaságtudományi karának kiadványa, 1946. 21 l.

Oberding József György: Az erdélyi magyarság szövetkezeti mozgalma. Magyar Gazdák Szemléje, 1938/2, 3, 49-73., 116-121. l.

Oberding József György: A magyar szövetkezetek jogi helyzete Romániában. Magyar Kisebbség, 1939/9, 189-196. l.

Petrovay Tibor: Kisebbségi magyar gazdaságpolitika. Hitel, 1936/4, 262-278. l.

A Romániához csatolt területek gazdasági élete. Bp., a MNB bizalmas hivatalos kiadványa. 1940., 283 l.

Rónai András: Erdély gazdasági élete Romániában. In: Erdély (szerk.: Deér József). Bp., a Magyar Történelmi Társulat kiadása, 1940., 239-254. l.

Szövetkezetek. Kézikönyv a szövetkezetekrõl. (szerk.: Birtók József). Csíkszereda, 1995. Pro Print Könyvkiadó, 7-77. l.