|
Kari Kurír
A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi
Karának hírlevele
209. (külön)szám - 2008. április 21.
|
Információk
1. A Bölcsészettudományi Kar dékáni tisztségére kiírt pályázatra
egy jelölt, dr. Csernus Sándor egyetemi docens adta be pályázatát. A pályázatról
a Kari Tanács és a Szenátus várhatóan 2008. májusában nyilvánít
véleményt, és ezek eredményét figyelembe véve Rektor úr nevezi
ki a Kar új dékánját, aki 2008. július 1-jétõl három évig
fogja irányítani a Kart. Az alábbiakban közöljük a pályázó
vezetõi koncepcióját.
V e z e t õ i p r o g r a m
I./ Eddigi tevékenység és
indíttatás.
Tanulmányaim, szakmai tevékenységem 1970-óta kötnek a József Attila Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Karához. Az eddigi életem úgy hozta, hogy a történelem-francia
szak elvégzésével, majd a történelem és azon belül a középkori
történelem, illetve a nemzetközi kapcsolatok történetének oktatása és
kutatása által megkövetelt feladatok elvégzése mellett részt vehettem a
kar és esetenként az egyetem közéletében is, miközben - a nemzetközi
kapcsolatokban szokásos ritmusban (vagyis négy-öt évenként), hasonló idõtartamú
külszolgálatban dolgozhattam Franciaországban, az oktatás, a tudományszervezés
és a kulturális kapcsolatok területén.
Az egyetemen eltöltött csaknem 38 esztendõbõl, több részletben, mintegy 16
esztendõt dolgoztam a külföldi oktatásban és a kulturális diplomáciában,
melynek során - s itt ezt fontosnak tartom megjegyezni - mindig törekedtem arra, hogy a számomra
par excellence küldõ-intézményként és bázisként szereplõ
Szegedi Tudományegyetemmel, annak oktatóival, hallgatóival, különösen pedig
a Bölcsészettudományi Karával kapcsolatban maradjak, s hogy a magam lehetõségeivel
külföldön is segítsem megvalósítani azokat a célokat, amelyek az egyetemen,
a karon, vagy éppen a történeti intézetben fogalmazódtak meg.
Ez a kettõs életpálya talán lassította a tudományos és oktatói
elõmenetel ritmusát, ugyanakkor szélesre tárta a kapukat és olyan nemzetközi
kapcsolatrendszer és tapasztalatok megszerzésére kínált lehetõséget,
mely a kizárólagosan akadémiai típusú karrier esetében valószínûleg
nem következett volna be.
A két, egymással párhuzamosnak tekinthetõ és egymásra - érzésem
szerint - jótékony hatást gyakorló tapasztalat-rendszer eddig jól egészítette
ki egymást: a szûkebb szakterületen hozzájárult az általános látókör
kiszélesítéséhez, míg a diplomáciai munkában adott egy sajátos,
a nemzetközi kapcsolatok mûvelésének közvetlen szakmai bázisán túlmenõ
biztonságot, és más, állandó szakmaiságra törekvõ megközelítést.
E kettõs kihívásban a szerencse sem került el: a szegedi egyetemen mindig megvolt az
a színvonalas szakmai (s ezen túlmenõen a kollegiális és - sok esetben mondhatom
- baráti) bázis, melyre itthon és külföldön bizton számíthattam,
a külszolgálataim során pedig olyan idõszakban (a 90-es évek elején, illetve
a 2000-ik esztendõ táján) kerültem a magyar oktatási és kulturális
diplomáciába, amikor az ország lehetõségei tágra nyíltak, s a
mûvelõdési és politikai kapcsolatok terén is látványos fejlõdés
következett be. Így megadatott, hogy az oktatás-modernizálással kapcsolatos kérdésekrõl
az OECD Oktatási Bizottságában szerezzek tapasztalatokat, hogy részt vegyek az elsõ
jelentõs, a magyar civilizáció komplex értékeit bemutató külhoni
kulturális évad (Franciaország 2001) elõkészítésében és
levezénylésében, s hogy saját területemen tevékenyen dolgozva végigkövethessem
azt a folyamatot, melynek eredményeképp Magyarország az Európai Unió tagjává
lett.
Eközben szakmai érdeklõdési köröm is kiszélesedett, kiegészült
a nemzetközi kapcsolatok (ezen belül a magyar-francia kapcsolatok) és az európai integráció
történetének tanulmányozásával, az átfogó oktatás-modernizálási
kérdések iránti kíváncsisággal, a kultúrával kapcsolatos
koncepciók és a kulturális diplomácia tanulmányozásával. Ugyanez
vonatkozik - kissé más összefüggésben - a vezetõi munkára is: hiszek
abban, hogy a korábbi hazai, valamint a rendszeresen ismétlõdõ, nemzetközi együttmûködésben
betöltött megbízatásokból származó ismeretek és tapasztalatok,
adott alkalommal, a kar vezetésében is hasznosulhatnak.
Mindenesetre, hazai munkám során eddig is rendre igyekeztem felhasználni mindazt, amit külföldön
tanultam, megismerni és követni a hazai fejlõdés ritmusát az oktatásban,
a kutatás szervezésében és a kutatásban egyaránt. Az egyetem különbözõ
egységeinél, adminisztrációjában és tisztségeiben dolgozó
kollégákkal külföldi tartózkodásom idején is kapcsolatban voltam,
s a kar mûködését és a vele szemben megformálódó kihívásokat
is nyomon követtem. Noha az utóbbi években az itthoni - elsõsorban a szegedi folyamatoknak
nem voltam tevékeny részese (bár 2006 januárjában tértem haza, s a magyar
felsõoktatás életében két év is nagy változásokat hozó
idõ tud lenni…), törekedtem arra, hogy megismerjem az új egyetem egyre változó
és megújuló szerkezetét (s benne a kar helyzetét). Ezért úgy vélem,
nem teljesen ismeretlen számomra az a kari és egyetemi terület, amelyen a következõ
idõszakban egy bölcsészkari vezetõnek dolgoznia kell.
Ugyanakkor éppen ebbõl a helyzetbõl is következik, hogy mivel az elmúlt idõszakban
esztendõkön át nem vettem részt a Bölcsészettudományi Kar napi életében,
konkrét oktatásszervezési és adminisztrációs munkájában,
ez egy olyan terület számomra, melynek mûködtetésében - megválasztásom
esetén - szeretnék számítani az e területen már tapasztalt kollégák
s a bölcsészettudományi kari adminisztráció hathatós segítségére.
II./ A Bölcsészettudományi Kar
ma. Megközelítõ helyzetfelmérés
Az alábbiakban azokat a fontosabb elemeket szeretném kiemelni, amelyek számomra a kar jelenlegi
helyzetét mutatják, és a kari munka belsõ, intézményi és intézményen
kívüli feltételeinek meghatározásában döntõ fontosságúak.
II.1./ Az SZTE BTK helye és mûködési
környezete
A fentiekbõl következõen, az elmúlt esztendõk során rendszeresen abban
a helyzetben voltam, hogy láthattam az egyetemet és azon belül a Bölcsészettudományi
Kart belülrõl, kívülrõl és egy bizonyos - nagyobb, mondjuk nemzetközi
- távolságból is. Szeretném tehát már a bevezetõben leszögezni,
amit a kar vezetõi és saját területeikre vonatkozóan a kar vezetõ oktatói
és kutatói is tudnak, és minden bizonnyal meg tudnak erõsíteni: a JATE (illetve
immár az SZTE) Bölcsészettudományi Kara a magyar felsõoktatási intézmények
között (a konkrét rangsorok és az általános vélekedés alapján
is) az ország legismertebb és legelismertebb bölcsészettudományi karai közé
tartozik. Különbözõ fórumokon többször elhangzott (és leíratott),
hogy a Szegedi Tudományegyetem elõkelõ helyeken szerepel a felsõoktatási intézményeket
presztízs-rangsorba állító listákon, amihez továbbra is hozzá
lehet tenni, hogy a Szegedi Egyetem a Bölcsészettudományi Karok között is rangos helyet
foglal el. (Ezt itt akkor is ildomosnak tartom leírni, ha azok számára, akik olvassák,
ez a megállapítás már evidencia.)
Egy vezetõi koncepciónak nem lehet feladata, hogy reprodukálja az intézményre
és benne a karra vonatkozó adatokat és mutatókat, noha nyilvánvalóan
azok ismeretében kell kialakulnia, és támaszkodnia kell és illik is rájuk. Fontosnak
tartom tehát itt megjegyezni, hogy a mintegy 30 ezer fõs létszámú Szegedi Tudományegyetemnek
a Bölcsészettudományi Kar - a maga csaknem 6000 fõs hallgatói létszámával
- az egyik legnagyobb egysége, mint ahogy azt is, hogy a BTK a harmadik évezred elején létrejött
"új", integrált szegedi intézménynek kétségtelenül az
egyik "legstabilabb alakzata".
A stabilitás ebben az esetben természetesen sok mindenre vonatkozik: feltételezi, hogy a korábbi
idõszakban kialakult struktúra szilárd, s hogy nagyobb megingások nélkül
meg tudja tartani a korábbi elemeket, de képes arra is, hogy újakat fogadjon be. Jelenti egyúttal
azt, hogy az egyetemek sok évszázados fejlõdésének (és a szegedi egyetem
kolozsvári és szegedi hagyományainak) megfelelõen a bölcsészettudományok
területe továbbra is szilárd pozíciókat foglal el a mai oktató- és
kutatómunkában. De tanúskodik arról is, hogy a kar korábbi vezetõi az
elmúlt két évtizedben olyan munkát végeztek, mely e stabilitást képes
volt biztosítani, és megteremteni a szükséges egyensúlyt az oktatói és
a tudományos tevékenység, az adminisztráció munkája és az egység
gazdasági - pénzügyi bázisa között.
Ez a stabilitás azt is jelenti, hogy karunk - a 90-es évek elsõ jelentõsebb felsõoktatási
megrázkódtatásait és felsõoktatás-átalakítási kihívásait
követõen - képes volt alkotó módon alkalmazkodni a megjelenõ külsõ
és belsõ nyomáshoz. Fontosnak tartom azonban kiemelni, hogy a stabilitás jelen esetben
nem egy statikus állapotot jelöl csupán, hanem kiszámíthatóságot
is feltételez. (Az instabilak tûnõ elemeket döntõen az elmúlt évtizedekben
nem a kar mûködése produkálta, hanem a képzési rendszer - és általában
véve a magyar oktatáspolitika, illetve az "európai felsõoktatási térség"
mozgásai által keltett átalakulások és hullámverések vitték
- és viszik - bele ebbe a rendszerbe.).
A nyolcvanas évek végének változásai az egyetemeken (a szegedi bölcsészettudományi
karon is) érlelõdtek, melynek során feltételezték nem csak a külsõ,
de a felsõoktatási szférán belüli átalakulásokat is. Számos
olyan általános javaslat fogalmazódott meg akkor, melyek késõbb megvalósultak,
de olyanok is, melyeknek megvalósítása még mindig folyamatban van, köztük
több olyan elképzeléssel, amelyeknek a megvalósult változata nem, vagy nem a várt
mértékben hozta meg a korábban remélt eredményeket.
Nem áll itt szándékomban történeti visszatekintésbe bonyolódni,
de annyit fontosnak tartok leszögezni, hogy a felsõoktatási integrációs folyamatok,
melyek a BTK-t is közelrõl érintették, és amelyeknek a kar és vezetése
az elmúlt idõszakban rendre aktív és tevékeny részese volt, több
fázison jutott keresztül, és nyilvánvaló, hogy még közel sem értünk
a folyamat végére. Kezdetben - emlékezzünk rá - a (kívülrõl
egyre erõteljesebben és nem mindig diszkréten szorgalmazott) "integráció"
olyan volt, mint az ugyancsak kiemelten támogatott "regionalizmus": vagyis az érintettek
közötti együttmûködésnek azt a minimális szintjét jelentette, amivel
még hozzá lehetett jutni a beígért külsõ forrásokhoz.
Ma már ezen az idõszakon túl vagyunk, és kezdetét vette egy mélyebb átalakulás,
mely érintette szakterületünk egészét: az oktatás szerkezetét, a tudományos
minõsítés korábbi gyakorlatát, a kari "humán erõforrás"
gazdálkodást. Nõtt a kari önállóság, nagyobb lett a mozgástér
és ezzel együtt nagyobb lett a felelõsség is, miközben a kar sérülékenyebb
lett, s az egymást követõ kari vezetõknek számos konfliktushelyzetet kellett megoldaniuk.
II.2./ Az SZTE BTK mûködésének
belsõ jellemzõi
Amikor arról beszélünk, hogy a szegedi bölcsészkar szilárd alakzat, és
hogy szakmai, adminisztratív és gazdálkodási szempontból is stabilitást
mutat, akkor egyúttal el kell tudnunk helyezni ezt a teljesítményt az elmúlt évek
kihívásainak kontextusában is. Tudnunk kell, hogy mindez a hallgatói létszám
megsokszorozódása mellett következett be - ráadásul úgy, hogy a kar oktatóinak
száma mindössze alig néhány fõvel emelkedett. Nyilvánvaló, hogy
ez a helyzet megkövetelte az oktatói munkavégzés hatékonyabbá tételét,
és aligha kétséges, hogy mindez az oktatói terhek alapos növekedésével
járt.
Közben fokozatosan átalakult a karon az oktatás szerkezete, s a dolgok természetébõl
következõen a régebbi és az újonnan bevezetett formák rendre egymással
párhuzamosan "éltek" és mûködtek, nem kis kihívást jelentve
az oktatók, a hallgatók és a kari adminisztráció számára egyaránt.
Ezzel egy idõben új szemléletnek kellett meghonosulnia az értékelési
rendszer területén: immár - öt év elteltével - a 2007/2008-as tanév
vége felé közeledve, megállapíthatjuk: sikerült kialakítani egy nem
tökéletes, de mûködõképes kredit-rendszert.
Nem kis erõfeszítések árán (és újabb párhuzamosságok
mellett) ebben a tanévben karunkon is beindult az ún. "bolognai típusú" kétciklusú
képzés. Az elsõ év alapján talán még korai a tapasztalatokat összegezni,
és nehéz messzemenõ következtetéseket levonni: számos kérdés
fogalmazódik azonban meg, melyekre adekvát válaszokat kell találnunk a továbbiakban.
(Erre a késõbbiekben még visszatérek).
Igen megnyugtató, hogy az elmúlt idõszakban létrejött, majd tovább fejlõdött
a doktori képzés új struktúrája, melynek eredményeképp karunk
is elfoglalta és stabilizálta a helyét a tudományos minõsítés
új rendszerében. Ma a szegedi bölcsészkaron - a legkiválóbb hagyományok
folytatásaként - elismert tudós oktatók vezetésével, a kar hagyományaihoz
méltó, elismert tudományos képzési tevékenység folyik.
Láthattuk azt is, hogy miközben sikerült megõrizni a karnak korábban tekintélyt
biztosító szakok mûködõképességét, a BTK nyitott volt az új
képzési formák és az új szakok indítása tekintetében is:
megjelent tehát, és felelõsségteljes támogatást kapott a kar életében
az innováció is. (Úgy vélem, hogy a várhatóan élesedõ intézményközi
verseny következtében az innováció lehetõségeire a következõ
idõszak kari vezetésének nagyon erõteljesen kell majd koncentrálnia.)
Fokozatosan (a 90-es évek közepétõl) jött létre a kar mai, intézetekre
és tanszékekre épülõ szerkezete. Az intézetek létrehozásának
programja beváltotta a hozzá fûzött reményeket (a nagyobb egységek az adminisztráció,
az oktatás és a kutatás terén is könnyebbé tették a mûködést),
s egyetértek azzal a megközelítéssel, hogy ebben a rendszerben a tanszékeknek
továbbra is a tudomány és az oktatás területén megnyilvánuló
szakmai szabadság, sokszínûség és felelõsség szervezeti leképezéseként
van elsõsorban küldetésük. Fontos volt (és lehetett) látni, hogy a Bölcsészettudományi
Karnak jól képzett, hatékony, oktató- és hallgatóbarát adminisztrációja
van. A napjainkra kialakult rendszer (ismereteim szerint 10 intézet, 35 tanszék, 31 szak és
23 speciális képzés) stabil, versenyképes és továbbfejleszthetõ.
A bekövetkezett alapvetõ változások (elsõsorban az a körülmény,
hogy a felsõoktatásba a korábbi idõszakhoz képest tömegek léptek
be) feltételezték, hogy a kar befogadó-képessége - fogalmazzunk így:
"kubatúra-helyzete" - kezdte elérni a kritikus szintet. A rendelkezésre álló
korábbi keretek nem voltak képesek színvonalas körülmények között
befogadni a megnövekedett hallgatói létszámot. Az elmúlt esztendõkben a
helyiség-gazdálkodással kapcsolatos kérdések az egymást követõ
kari vezetések elsõdleges problémái közé tartoztak. Ma azt láthatjuk,
hogy a következetes munka elérni látszik a célját, a "kubatúra-helyzet"
és ezzel együtt az oktatás feltételei jelentõsen javultak. E területen tehát
karunkon, jelentõs egyetemi segítséggel is, kétségtelenül figyelemre méltó
eredmények születtek az elmúlt hat esztendõben (elsõsorban a kari könyvtárak
kiköltöztetésével, a TTIK-s tanszékek távozásával és
a tantermek jó részének átadásával) következtek be a kedvezõ
változások, olyannyira, hogy ma a felújított-megújult Bölcsészettudományi
Karon megvannak - határozottan állíthatom, hogy sokkal inkább, mint számos nyugat-európai
egyetemen - a színvonalas és kulturált oktatás "kubaturális" feltételei.
A mostani "állapot-felmérés" szerint tehát elmondató, hogy az SZTE
BTK az integrált egyetemnek egy olyan egysége, mely az ország bölcsészettudományi
karaival versenyképes lehetõségekkel és magas szintû szellemi potenciállal
rendelkezik, szilárd szerkezeti váza, stabil és munkáját jól végzõ
adminisztrációja és megbízható gazdálkodása van.
A Bölcsészettudományi Kar korábbi vezetõi közül Berta Árpád
1999-ben négy kifejezésben foglalta össze a kar vezetésével kapcsolatos elképzeléseit:
folyamatosság, kiszámíthatóság, hagyományos értékek és
nyitottság. Valószínûleg ennek (a folytonosságnak és az elmúlt
években végzett igen színvonalas munkának) is köszönhetõ, hogy a mai
bölcsészkar internetes portálja olyan önmeghatározást adhat, mely szerint
az SZTE BTK az a hely, "ahol hagyomány és modernség találkozik". A következõ
idõszakra a fenti kulcsszavak mellé hozzá szeretném tenni és kiemelni az innováció
jelentõségét, és hozzá kell tennem a verseny fontosságát.
II.3./ Az SZTE BTK, az Egyetem és a Karok
közötti együttmûködés
II.3./1./ Egyetemi szint
A Bölcsészettudományi Kar egyetemi szinten a hagyományainak megfelelõ tekintélyt
mondhat magáénak, és az egyetemi vezetéssel többnyire jó és kiegyensúlyozott
munkakapcsolatokat alakított ki. Abban, hogy a BTK-t az új egyetem szilárd egységeként
tarthatjuk számon, az egyetemi vezetés kooperációjára és hathatós
segítségére is szükség volt.
Egyetemi szinten - mindenesetre kívülrõl nézve úgy tûnik - befejezõdött
a felsõoktatási integráció, de legalábbis lezárult annak egy nagy szakasza.
Az intézményeken - jelen esetben a Szegedi Tudományegyetemen - belül azonban az integrációs
folyamatok még nem jutottak el a nyugvópontra, és további - hangsúlyozom, valamennyi
lehetséges érdeket figyelembe vevõ - finombeállításokra lehet még
szükség. Az egyik fontos feladata a következõ idõszak dékáni vezetésének,
hogy ezt a folyamatot az elõdeihez hasonló gondossággal, következetességgel, tárgyalásokkal,
kompromisszum-készséggel és szükség esetén a kar érdekeit szem elõtt
tartó határozottsággal végigkísérje.
Úgy vélem, hogy a felsõoktatásban - a Bölcsészettudományi Karon
is - az elmúlt idõszak, fõleg kezdetben, döntõen az alkalmazkodásról
szólt. Ha áttekintjük az utóbbi esztendõk tapasztalatait, akkor azt látjuk,
hogy az intézményen (az integrált egyetemen) belül fokozatosan kialakult egy olyan új
szerkezet, mely az integrációt követõen az erõk decentralizációját
illetve dekoncentrációját - vagy ha úgy tetszik, a karok szintjén való
"újra-koncentrálását" mutatja. Az egyetemi szerkezet már említett
"finombeállítása" számos esetben a korábbi kompetenciák és
feladatok megerõsítését és fejlesztését, több esetben kompetenciák
újradefiniálását illetve új kompetenciák létrejöttét
feltételezi.
Világosabbak lettek a viszonyok, megnõtt a mozgástér, új érdekviszonyok
alakultak ki vagy fogalmazódtak meg markánsabban, új lehetõségek és új
konfliktushelyzetek jöttek létre, a karok elõtt új típusú kihívások
jelentek meg, miközben a korábbinál önállóbb, "régi-új"
alapegységek sérülékenyebbek is lettek. A következõ esztendõkben fog
eldõlni, hogy eljutottunk-e az új integrált egyetem optimális szerkezetéhez,
és hogy ebben a szerkezetben a Bölcsészettudományi Kar hogyan tudta, tudja magát
pozícionálni.
Nyilvánvaló, hogy a kari önállóság növekedése egyszerre segítheti
az innovációt, és teremthet kedvezõ feltételeket ahhoz, hogy "bemerevítsen"
már kialakult struktúrákat. A kialakult helyzet a korábbinál jóval nagyobb
karok közötti együttmûködést kínál: ugyanakkor úgy vélem,
hogy a karok közötti új típusú együttmûködésnek elõfeltétele
a karok integrált egyetemen belüli identitásának megteremtése. Az e téren
elért eddigi eredmények arra engednek következtetni, hogy az együttmûködésnek
ebben a formájában - oktatási és kutatási téren egyaránt - további
komoly lehetõségek vannak. Mindenesetre az elmúlt évtizedben fokozatosan túljutottunk
azon a szinten, mely az integrációt az együttmûködés olyan minimális
szintjének tekintette, melynek segítségével még újabb forrásokhoz
lehetett jutni (noha ez a megközelítés továbbra sem tûnt el teljesen a gondolkodásunkból).
II.3./2./ Kapcsolat a pedagógusképzõ
karral.
A Bölcsészettudományi Kar és a Juhász Gyula Pedagógusképzõ
Kar kapcsolata az integráció folyamatában a nyilvánvaló párhuzamosságok
következtében különleges természetû. Az elmúlt esztendõkben az
érkezõ forrásoknak (valamint a külsõ és belsõ adminisztratív
kényszereknek) is köszönhetõen megkezdõdött a képzés tartalmi
integrációja - a BTK esetében, a dolgok természetébõl következõen
ez elsõsorban a Juhász Gyula Tanárképzõ (immár Pedagógusképzõ)
Karral való együttmûködés lehetõségeit és imperatívuszait
érintette. Nagyon komoly eredménynek látom, hogy a Bölcsészettudományi
Kar vezetése igen kemény munkával, de eredményesen gyõzte meg az egyetem vezetõ
testületeit a tanárképzéssel kapcsolatos álláspontjának helyességérõl,
és vette ez által sikerrel az intézményi integráció újabb lépcsõfokát.
A kar - és biztos vagyok abban, hogy az egész egyetem - külsõ megjelenése szempontjából
nagyon fontos eredménynek tartom, hogy a kar vezetése sikerrel tartotta egyben és õrizte
meg a bölcsészkaron a tanárképzés esetében a szakmai, a tudományos
és a továbbképzési területek felelõsségét. Ez a nagy kínokkal,
felelõsséggel, feszültségekkel - de ha már belevágtunk - elkerülhetetlenül
mélyreható változásokkal együtt járó folyamat azonban még
nem ért véget: továbbfejlesztése, elismert és országszerte versenyképes
mûködtetése a következõ évek feladata.
Bizonyos vagyok nem csak abban, hogy a bölcsészkar számos területen együttmûködésre
van ítélve a pedagógusképzõ karral, hanem abban is, hogy ez az együttmûködés
szakmailag megalapozott, s hogy az ország legrégibb pedagógusképzõ intézményében
felgyülemlett és széles körûen elismert tapasztalatok megõrzése és
a leghatékonyabb szintû "valorizálása" az egész szegedi "bölcsészeti
típusú" képzésnek az érdeke. (A következõ idõszakban
a verseny e bölcsészeti képzések között várhatóan élesedni
fog, amiben különösen nagy szükség lesz arra, hogy a Szegedi Tudományegyetem
ne "belül" legyen versenyhelyzetben, hanem az országos oktatási és tudományos
piacon pozícionálja eredményesen magát.)
Meggyõzõdésem továbbá, hogy a pedagógusképzõ karral kapcsolatos
együttmûködésben a kar eddigi vezetésének törekvései az egész
képzés érdekében hatottak, s emellett úgy vélem, hogy a továbbiakban
is, ahol csak lehet, az érdekeket kölcsönösen szem elõtt tartó, a legjobb megoldásokat
keresõ, lehetõ legteljesebb nyitottság lehet a követendõ út.
II.3./3./ Az SZTE BTK kapcsolatai az egyetem többi
karával
Az egyetem különbözõ karai között eddig is alakultak ki kapcsolatok, és
úgy vélem, hogy a két fõbb forma, az interdiszciplináris kurzusok és
az átoktatás illetve az áthallgatás segítségével megvalósuló
képzések komoly fejlesztési lehetõségeket kínálnak a következõ
esztendõkben. A Bölcsészettudományi Kar ebben a folyamatban kezdettõl fogva aktív
szerepet játszik, "vevõként" és oktatási programok "kiajánlójaként"
egyaránt. E tekintetben a tanárképzésben meglévõ feladatok természetesen
különös súllyal esnek latba. A kialakult helyzet arra utal, hogy a TTIK, az ÁJTK,
a GTK, az EüFK és a ZFK partnereként a BTK fontos szerepet játszik a karok közötti
együttmûködésben.
Tartalmilag mindenképpen úgy tûnik, hogy az interdiszciplináris kurzusok mûködtetésének
tapasztalatai az általános integrációs folyamat egyik pozitív vonását
jelentik, és olyan programok körül gyûltek egybe, melyek az érintett karok érdekeinek
mentén szervezõdtek meg. Ezeknek a kapcsolatoknak az áttekintése, szorosabbra vonása
a belsõ innováció egyik irányát adhatja. Az elõrelépéshez
nyitottság, szakmai együttmûködés szükségeltetik, és elõbb-utóbb
(persze inkább elõbb, mint utóbb) tisztázni kellene az átoktatási rendszer
anyagi-pénzügyi feltételeit, aminek elmaradása ennek az ígéretes területnek
a további fejlesztését gátolhatja.
II./3./4./ Az SZTE BTK kapcsolatai az Egyetem Központi
Könyvtárával
A Bölcsészettudományi Kar kapcsolata a mindenkori központi könyvtárral olyan
napi és stratégiai viszony, melyet csak tovább erõsíthetett a kar épületének
tõszomszédságába költözött imponáló intézmény
még erõteljesebb jelenléte, és az általa kínált kiemelkedõen
jó szolgáltatások, melyeket - szeretnénk hinni - hogy a jelenlegi bölcsészhallgatók
ugyanolyan intenzitással használnak, mint a korábbi idõszak bölcsészei
tették. A bölcsészkar továbbra is a könyvtár "nagyfogyasztói"
közé tartozik, és különösen amióta a kar oktatóinak és hallgatóinak
közvetlen "keze ügyében" lévõ tanszéki könyvtárak -
az oktatás számára jelentõs és igen hasznos teret felszabadítva - átkerültek
a központi könyvtárba, a bölcsészkar "közönsége" még
inkább rászorul a könyvtár és a könyvtárban dolgozók segítõ
közremûködésére. A könyvtárral való folyamatos és jó
szakmai kapcsolat fönntartása továbbra is a BTK elemi érdeke, s át kellene tekinteni
azokat tartalékokat, és lehetõségeket, amelyek ebben az együttmûködésben
fellelhetõk.
III./ Az SZTE BTK helyzetét és fejlõdését
érintõ általános tendenciák
Amikor a feladatokat meg kell fogalmazni, akkor az általános mozgásokat (a hazai és
a nemzetközi irányok tapasztalatait) valamint a helyi sajátosságokat egyaránt
figyelembe kell venni. Ha kiindulópontként visszagondolunk arra, hogy a magyar oktatásügyrõl,
illetve a magyar felsõoktatásról 1993-ban készített átfogó OECD-tanulmány
milyen következtetésekre jutott, akkor - a jelenlegi helyzet fényében is - talán
érdemes röviden utalni néhány fõbb, immár ismerõsnek tekinthetõ
kérdésre.
A tanulmány, mely elismerõleg szólt a magyar felsõoktatás minõségérõl,
a doktori képzés színvonaláról és egyéb, az oktatás itt
nem részletezendõ területeirõl, hiányosságként állapította
meg, hogy alacsony a felsõoktatásban résztvevõk aránya, alapvetõen monolitikus,
egylépcsõs, nem strukturált a felsõfokú képzés, hogy teljességgel
hiányzik belõle a versenyképes, modern értelemben vett (vagyis a felsõoktatási
intézményekhez kötõdõ) felsõfokú szakképzés, nem alakultak
ki a továbbképzés, illetve az élethosszig tartó tanulás struktúrái,
és teljességgel hiányzik a modern értelemben vett távoktatás rendszere.
Ugyancsak ebben az idõszakban születtek azok a tanulmányok, melyek kiemelték, hogy a
magyar felsõoktatás képzési programja nem vagy csak nagyon kevéssé illeszkedik
a gazdasági környezet, a munkaerõpiac és az önkormányzati szféra igényeihez
és elvárásaihoz. Hogy nincsenek meg a munka melletti tanulás feltételei, hogy
a felsõfokú képzés nem eléggé gyakorlat-orientált, a szakmai továbbképzés,
illetve az alternáló képzés rendszere továbbfejlesztésre, helyenként
kiépítésre szorul. Emellett az európai uniós tagság perspektívájában
meghatároztak néhány olyan területet, ahol jelentõsebb tartalmi fejlesztésre
van szükség, mint az európai tanulmányok vagy éppen a regionális tanulmányok
köre.
Azért tartottam szükségesnek minderre utalni, mert az elmúlt idõszakban a bilaterális
vagy multilaterális pályázatok, programok terén azok az elképzelések,
melyek a fenti hiányosságok kiküszöbölését tûzték zászlaikra,
kedvezõ elbírálásra számíthattak (és ezekbõl a JATE illetve
az SZTE is profitálni tudott), s azt is tapasztalhattuk, hogy a 15 esztendõvel ezelõtt megfogalmazott
hiányosságok jó részét ennek ellenére sem sikerült kiküszöbölni.
A fenti felsorolásból ugyanakkor az is kitûnik, hogy az elmúlt 15 esztendõben
történt ugyan ezekben a kérdésekben változás, de aligha vitatható,
hogy a többlépcsõs képzés még csak a "próbaüzemig"
jutott, versenyképessége nincs kipróbálva, a modern értelemben vett felsõfokú
szakképzés területén (mely szakképzési hozzájárulást
is biztosíthat a szervezõ intézményeknek) még van mit csinálni, hogy
a továbbképzés lehetõségeinek áttekintésében és
általában a felnõttképzésben és az élethosszig tartó tanulás
területén akadnak még tartalékok, és hogy a távoktatás kifinomultabb
rendszere nem tudott még mélyebb gyökereket verni a magyar felsõoktatási kínálatban.
Mindeközben a hallgatói létszám jelentõsen növekedett, ami korábbi
diplomák devalválódásához vezetett, és csak részben irányult
a piacképes, új területek felé: egyszerre sikerült megállapítani,
ha tanítani kellett, hogy a létszám túl magas, és ha a fejkvóta alapú
finanszírozást néztük, hogy a befolyó állami támogatás túl
alacsony. Skizofrén helyzet, különösen, ha arra gondolunk, hogy a már emlegetett felsõoktatásban
résztvevõk lakossághoz viszonyított arányszáma változott ugyan,
de áttörõen jobb "helyezést" az értékelõ listákon
hazánk számára nem hozott. Amikor kísérletet tettem a konkrétabb célok
meghatározására, a fenti, meglehetõsen sommásan megfogalmazott és korántsem
teljességre törekvõ megállapításokat is szem elõtt tartottam.
A többciklusú képzési rendszertõl általában véve azt várják,
hogy modernizálja a felsõoktatást, ami ez esetben egyet jelent a társadalmi-gazdasági
környezet változásaira és elvárásaira való reagálás
képességével, a tanulmányi pályák, a képzési ciklusok egymáshoz
való kapcsolódásával és a munka világához való közelítésével.
Ideális esetben ez a képzési struktúra nagyobb rugalmasságot, oktatói
és hallgatói mobilitást, változatos tanulmányi lehetõségeket,
a teljesítmény jobb értékelését és elismerését,
magasabb általános mûveltséget és több specializációs lehetõséget
tételez föl. Ezekre az elvekre épül az Európai Unió új felsõoktatási
együttmûködéssel kapcsolatos koncepciója.
Mi is tapasztalhattuk, hogy az elmúlt években felgyorsult a "bolognai folyamat" néven
ismert, az európai felsõoktatási térség kialakítását célzó
oktatáspolitikai direktíva bevezetésének ritmusa: a 2007/2008-as tanévben karunk
is fogadhatta az elsõ új típusú oktatásba érkezõ hallgatókat.
Tudjuk, hogy a különbözõ országok - a szubszidiaritás elve kötelez - különbözõ
módon viszonyultak e folyamathoz: voltak (többen), akik e kérdésben is inkább
a fontolva haladás mellett álltak ki, és idõt (és eszközöket) láttak
szükségesnek az eredményes megvalósításhoz, míg máshol (így
hazánkban is) az "éltanuló" lendületével vágtak bele az átalakításba.
Mindenestre ténykérdés: eljutottunk abba a fázisba, amikor a "bolognai típusú"
többciklusú képzés (természetesen a korábbi - immár "kifutóként"
jelölt - képzéssekkel párhuzamosan) megjelent és mûködik a karunkon,
s ezzel - tetszik-nem tetszik - e tekintetben új idõszámítás is kezdõdött.
Ennek az új idõszámításnak a ritmusa és feltétel-rendszere azonban
mintha nem lenne még teljesen világos. Pedig beléptünk a felsõoktatási
reform egy újabb, kulcsfontosságú szakaszába.
Nagyon fontos eredménynek tartom, és a kar eddigi vezetésének kiemelkedõ munkáját
dícséri, hogy a BTK az új rendszerben is megfelelõen pozicionált helyzetbõl
indulhat. Ugyanakkor az elmúlt esztendõ felvételi eljárással kapcsolatos tapasztalatai
arra engednek következtetni, hogy a megfelelõ pozíciókért évente újra
meg újra meg kell küzdeni, miközben (remélhetõleg) új lehetõségek
kínálkoznak, új konfrontációkkal is kell számolni. Jelenleg elég
nehéz megmondani, hogy miként alakul a felsõoktatás felvételi rendszerének
belsõ struktúrája, s nem sokkal világosabb a kép a finanszírozási
rendszert illetõen sem.
IV. / Lehetõségek, távlatok,
feladatok
Ma egy olyan, átfogó gazdasági, társadalmi és politikai változás-sorozat
idõszakában vagyunk, amikor a hagyományosnak tekinthetõ egyetemi értékek
felértékelõdnek. Tudásalapú társadalomról hallunk, de néha
úgy érezzük, hogy az elmúlt idõszakban nem minden, a felsõoktatást
érintõ lépés vitt ebbe az irányba minket. Meggyõzõdésem
szerint továbbra is fontos szerep jut az egyetem, a kar által képviselt értékeknek,
és ebben szerepet kell, hogy játsszon a felsõoktatás értékmegõrzõ
értelemben értelmezendõ "egészséges konzervativizmusa", de olyan idõket
élünk, amikor ezzel párhuzamosan tág teret kell engedni a felelõsségteljes
innovációnak. Sõt, úgy vélem, hogy a bölcsészettudományi
kar vezetésének az elkövetkezendõ idõszakban erõteljesen ösztönöznie
kell ezt a folyamatot.
Fentebb már utaltam arra, hogy a BTK egy szilárd, országosan és nemzetközileg
is ismert és elismert egysége egyetemünknek, a magyar felsõoktatásnak. Úgy
vélem, az elmúlt esztendõkben ténylegesen bekövetkezett egy olyan stabilizáció,
melynek eredményei megértek arra, hogy mind az oktatás, mind a tudomány területén
még erõteljesebben forduljon a nemzetközi terület irányába.
Szeretném itt is elõre bocsátani, hogy a kar korábbi vezetõi által eddig
elvégzett munkára a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel tekintek. Hozzáteszem,
hogy számomra az egyik lényeges kiindulópont, hogy az egyetem minden karának érdeke,
hogy egy-egy kara, a saját területén a leginkább versenyképes karok közé
tartozzék. Igen fontosnak tartom, hogy a bölcsészkar az egyetem többi karával, mindenhol,
ahol ez lehetséges, egymás kölcsönös pozicionálásában is folyamatos
együttmûködést alakítson ki.
Oktatóinknak, kutatóinknak saját területükön számos külföldi
intézménnyel többnyire kiváló szakmai kapcsolatuk van. Úgy vélem,
elérkezett az idõ arra, hogy ezeket a kapcsolatokat - oktatóink és kutatóink
tevékeny közremûködésével és segítségével - a
Bölcsészettudományi Kar még határozottabb pozícionálása érdekében
is mozgósítsuk. Az egyetem külügyi kapcsolatrendszere hatékonyan szolgálja
a kar céljait. Ugyanakkor törekedni kell arra, hogy karunknak közvetlen kapcsolata is legyen a
számunkra stratégiai fontosságú követségekkel, a kulturális, oktatási
és tudományos szakdiplomatákkal, valamint a nemzetközi szervezetek - így mindenekelõtt
az Európai Unió - a Budapesten megtelepedett külföldi kulturális intézetekkel,
és a nagy külföldi és nemzetközi alapítványok magyarországi képviselõivel.
Céljainkat hasonlóképpen szolgálhatja, ha összeköttetésben állunk
a külföldi magyar kulturális intézetekkel, a világban egyre több helyen megjelenõ
oktatási és kulturális szakdiplomatákkal, kapcsolatot tartunk az OKM nemzetközi
területe mellett, esetenként, bizonyos konkrét szakmai ügyekben a Külügyminisztériummal
is. (Célszerû például részt vennünk az olyan nemzetközi programokban,
melyek már léteznek, vagy éppen most alakulnak, mint a szlovéniai euro-mediterrán
egyetem.) Véleményem szerint a következõ idõszakban a BTK nemzetközi kapcsolatainak
bõvítésével komoly lehetõségek nyílhatnak meg a kar oktatási
és tudományos fejlõdésében, programok fejlesztése, új források
keresése és bevonása terén és általában a kar helyzetbe hozása
tekintetében.
IV. 1./ Az oktatási terület
A magyar felsõoktatásban a korábban öt éves, erõs felvételi szelekciót
feltételezõ, majd a nyolc féléves, kapukat már létszám tekintetében
jóval tágabbra nyitó képzések valójában mesterképzésként
mûködtek, és (joggal) az elitképzés kategóriájába tartoztak.
A korábbi képzésnek ezt a jellegét a tömeges képzésre való
átállás tartalmában fokozatosan módosította, egyszerûen azzal,
hogy az elitképzés struktúráiba tömegképzési létszámot
engedett be. Az új, több ciklusú képzés erre a problémára is megoldást
kíván találni. Ha jól csináljuk, úgy vélem, ez nem reménytelen
vállalkozás.
Ugyanakkor természetes, de nem árt mégis hangsúlyozni, hogy a korábbi egységes
elitképzés elsõ három esztendeje nem azonos az új, 3 éves képzési
forma követelményeivel és igényeivel: ez egy más típusú, másféle
kompetenciákat adó oktatás, melynek az elitképzés része a mester-szintre,
majd pedig a doktori szintre jutók esetében fog csak megvalósulni. Az is nyilvánvaló,
hogy e tekintetben a képzési szerkezet változását belsõ tartalmi innováció
kell, hogy kísérje. Meg kell találni, és át kell tudni adni - és ez természetesen
a szakok gazdáinak a feladata - azt a konvertálható tudást, mely az elsõ ciklus
befejezését követõen is hasznos lehet a hallgatónak, akár mester szinten
folytatja, akár más irányba fordul a megszerzett elsõ ciklusú diplomájával.
Az általános folyamatokra fentebb utaltam. Az alábbiakban néhány különös
fontosságú területtel kapcsolatban szeretném kifejteni a véleményemet.
IV.1./1./ A többszintû képzés
mûködtetésével kapcsolatos teendõk
A./ Az elsõ ciklus (BA). Mindössze egy esztendõ tapasztalata áll mögöttünk
a beiskolázás terén. A következõ idõszakban a bölcsészettudományi
karok számára is az országos szintû "helyzetbe kerülés" lesz az
egyik legfontosabb feladat. Az egyetemi elsõ ciklus (BA) képzéseinek elhelyezése és
beindítása 2007-ben megtörtént. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy a folyamat
minden évben újra kezdõdik, és az intézmények nem (így a szegedi
bölcsészkar sem) lehetnek biztosak abban, hogy az esetleges kedvezõ, vagy éppen elfogadható
jelentkezési automatizmusok évente érvényesülni fognak-e az elsõ ciklusra
jelentkezõk esetében, vagy jelentõs visszaesések várhatók. Ez utóbbi
sem kizárt, s a szegedi bölcsészkarnak minden tõle telhetõt meg kell tennie a
kellemetlen meglepetések elkerülése érdekében. Ez a kínálat fenntartása
és ahol lehet, annak növelése irányában teendõ folyamatos lépéseket
tételez föl, mely a képzési lehetõségek gazdagságát és
a minõséget egyaránt szem elõtt tartva arra ösztönzi a középfokú
oktatásból kilépõ, felsõoktatásba készülõ hallgatókat,
hogy érdeklõdésük az SZTE Bölcsészettudományi Kara által javasolt
szakok irányába forduljon.
Az elsõ ciklus tekintetében tehát a következõ esztendõkben folyamatos -
és reméljük világos feltételekkel körülhatárolt és korrekt
- rivalizálásra lehet számítani elsõsorban a hasonló területeken
mûködõ hazai felsõoktatási intézményekkel. Talán nem tévedek
nagyot, ha úgy vélem, hogy a szakok indításánál felsõoktatás-diplomáciai
erõfeszítésekre, szívós tárgyalásokra és az OKM-mel való
egyeztetésekre kell felkészülnünk.
Annyi máris egyértelmû, hogy ha a mesterképzési szintre várhatóan
a hallgatóknak mintegy 30 %-a lép be (a költségtérítéses belépõk
köre jelenleg elég nehezen kiszámítható), akkor gondolkodnunk kell azon, hogy
az elsõ ciklus diplomáját megszerzõ, de a mesterképzésbõl kimaradó
hallgatók számára milyen lehetõségek kínálkoznak. (Nyugat-európai
tapasztalatok azt mutatják, hogy BA szintû diplomával ott lehet elhelyezkedni, ahol korábban
az érettségivel lehetett. Ezért gyakori változat, hogy a hallgatók párhuzamosan
két BA-programban vesznek részt, illetve az is, hogy a BA mellett valamilyen gyakorlat-orientált
- OKJ-s - felsõfokú szakképzés irányában tájékozódnak.)
Fel kell mérni annak lehetõségét, hogy ezeknek a hallgatóknak a számára
tud-e, és ha igen, milyen alternatívákat kínálhat a bölcsészkari
modernizáció. A magam részérõl nem tartom kizártnak, hogy a fejlesztés
irányait tekintve, a nyugat-európai tapasztalatok e kérdésben is hasznosíthatóak
lehetnek számunkra.
B./ A mesterképzés szintje. Nyilvánvaló, hogy a következõ évek nagyon
komoly kihívása a mesterképzések akkreditációja illetve beindítása
lesz. E téren a magyar felsõoktatásra, különös tekintettel a bölcsészettudományi
karokra, igen mozgalmas idõszak vár. Fel kell készülni arra is, hogy a folyamatokat befolyásoló,
de legalábbis orientáló felsõoktatás-politikával találkozunk,
és arra is, hogy a felsõoktatás-politika ezekbe a folyamatokba közvetlenül kevésbé
avatkozik be.
Köztudott, hogy a magyar felsõoktatás szerkezete túlságosan bonyolult, és
a felsõoktatási intézmények száma (relatív aránya) a lakosság
létszámához képest meglehetõsen (mondhatni pazarlóan) magas. Egy adott
felsõoktatási intézmény tekintélyét, stabilitását, hitelességét
a karon akkreditált mesterképzések és doktoriskolák határozzák
meg. Feltehetõen szembe kell majd néznünk olyan törekvésekkel, melyek a mesterszakon
való képzés lehetõségét szûkíteni igyekeznek, és
csupán egy-két intézményre kívánják alapozni, következésképp
máshol elsorvasztani.
A szegedi bölcsészkarnak és vezetésének mindent meg kell tennie annak érdekében,
hogy minél több területen a képzés teljes spektruma alakulhasson ki, melynek eredményeképp
fel kell tudni kínálni a tanulmányaikat Szegeden megkezdett hallgatók számára
azt a lehetõséget, hogy az egymásra logikusan épülõ képzési
szakaszokon szakmai és "adminisztratív" törés nélkül végig
tudjanak menni. Másrészt olyan szakmai - képzési alternatívát (minõségi
programot, különleges tudást, kibontakozási-továbbfejlõdési lehetõséget)
kell kínálnia, mely az elsõ ciklust más intézményben elvégzett
hallgatók számára a szegedi mesterképzéseket vonzóvá teszi.
Ennek érdekében mindenekelõtt el kell érni, hogy minden olyan képzés,
melynek ellátására karunkon lehetõség mutatkozik, az SZTE BTK-n elérhetõ
- tehát akkreditált - legyen. Az akkreditációs eljárások döntõ
részben megindultak, és van, ahol befejezõdtek, máshol még folyamatban vannak.
A nagy szakok mesterképzési programjai relatív biztonságban vannak. Itt különös
figyelmet érdemelnek azok a szakok, amelyek jelenleg mester szinten kevés hallgatóra számítanak,
ezért csábítónak tûnik az a megoldás, hogy képzésüket
egy-két intézménybe koncentrálják. (Ilyen veszély több területen
is fenyegethet, még ott is - pl. a szláv nyelvek, vagy a neolatin nyelvek esetében -, ahol
karunk nagy hagyományokkal és kiváló oktatási és kutatási kapacitással
rendelkezik.) Úgy vélem, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a szegedi bölcsészkaron
ezeknek a szakoknak az oktatása a teljes spektrumban és versenyképes módon megmaradjon.
C./ A doktori képzés. A kar öt doktoriskolája igen magas színvonalú munkát
végez, és nyilvánvaló, hogy csakis a doktori képzés teszi teljessé
azt a felsõoktatási kínálatot, melyet egy színvonalas felsõoktatási
intézménynek nyújtania kell. A doktori képzés tudományos nívója
elismert, a doktoranduszok a megfelelõ ritmusban jutnak el a disszertáció megvédéséig.
Célszerûnek látszik azonban itt is az eddigi tapasztalatok összegzése, és
szükség esetén lépéseket kellene tenni a nehézségek kiküszöbölésére.
Ezek közül talán a legfontosabb, hogy az elhelyezkedési lehetõségek beszûkültek,
és nehéz - mondhatni egyre nehezebb - olyan irányokat találni, ahol a sikeresen elvégzett
munka és a doktori disszertáció eredményei valorizálódhatnak.
Bizonyos területeken bevált gyakorlat, s talán a szegedi bölcsészkaron is (természetesen,
ez a témáktól is függ) megfontolandó a társirányítású
(azaz a kettõs, egy külföldi doktor iskolával illetve témavezetõvel közös
irányítású) doktori programok vállalása illetve bátorítása.
Ismereteim szerint egyre több a "pályaelhagyó" PhD doktor, s úgy vélem,
mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az arra érdemes ifjú kutatók továbbra
is kapcsolódni tudjanak ahhoz a tudományos közeghez, ahol munkájukat eddig végezték.
Ebben a karnak is megvannak a maga feladatai, melyeket az eddigi dékáni vezetés is, kapcsolatrendszere
és anyagi lehetõségei mértékében, igyekezett felvállalni. Ennek
a hozzáállásnak a következetes folytatását a magam részérõl
is fontos feladatnak tekintem.
IV.1./2./ A BTK és a tanárképzés
kérdése
A tanárképzéssel kapcsolatos problémákra már más helyen is utaltam,
s azért tartom szükségesnek, hogy ismét szó essék róla, mert hangsúlyozni
szeretném, hogy nézetem szerint a tanárképzést a Bölcsészettudományi
Kar következõ vezetésének is stratégiai fontosságú területként
kell kezelnie. Az elmúlt esztendõkben kialakult szerkezet e téren biztosítja a tudományos,
az oktatási és a képzési terület teljes vertikumának mûködését,
mely stabilizálja a hozzá kapcsolódó szakok helyzetét, és melynek segítségével
Bölcsészettudományi Kar az egyetem többi karának az egyik legfontosabb szolgáltató
egységévé válik.
IV.1./3./ Új formák keresése
az oktatásban
A meglévõ, továbbra is magas színvonalúnak remélt, jó értelemben
vett "tradicionális" , szilárd tudományos alapokra épülõ hagyományos
oktatás lehetõségét adottnak vesszük, amibõl természetesen az is
következik, hogy annak fenntartása, feltételeinek biztosítása a kar vezetésének
alap feladatai közé tartozik, és - a fentiekben már esett szó róla - ezek
a BA, majd mester szintû programok karunk oktatási tevékenységének gerincét
alkotják.
Ugyanakkor mindenki számára világos, hogy napjaink tudáspiaca" mind gyakrabban
érdeklõdik olyan képzések iránt, melyek tartalmilag átlépik a
"klasszikus" kereteket, és több kar, esetleg több intézet vagy épen intézmény
összefogásának eredményeképp jönnek létre, illetve lesznek akkreditálhatók.
Amennyire a Bölcsészettudományi Karhoz tartozó területeken lehet, szem elõtt
kell tartanunk azt is, hogy a gazdasági környezet, a város, a régió milyen típusú
képzések illetve szakemberek iránt mutat érdeklõdést, mi az, aminek segítségével
közvetlenebbé és élõbbé tehetnénk a munkaerõpiaccal való
kapcsolatunkat. Tudjuk, e téren a felsõoktatás sajátos helyzetben van: a különbözõ
szakok iránt a közelmúltban megnõtt, és folyamatosan magas szinten tapasztalható
kereslet igen gyakran nincs közvetlen összefüggésben a munkaerõ-piaci igényekkel,
és számos "divat-szakon" is túlképzés mutatkozik. Végig kell
gondolnunk, hogy a következõ idõszakban a szegedi bölcsészkar milyen stratégiát
válasszon a képzési formákat, illetve a szakokat érintõ oktatási
innováció területén.
Úgy vélem, hogy meg kell próbálnunk tudatosan alkalmazkodni a külsõ kihívásokhoz,
amely ugyanakkor nem jelentheti a múló divat irányában való kritikátlan
elmozdulást és a kar eddigi munkájával összeforrt minõség feladását.
A/ A képzési kínálat gyarapodása belsõ források segítségével.
A BTK-n eddig is beindultak és kézzel fogható eredményekhez vezettek olyan folyamatok,
melyek a kar képzési kínálatának gazdagodását eredményezték,
és olyan új szakok létrehozásához vezettek, melyek iránt az oktatási
piacon és munkaerõpiacon egyaránt mutatkozott érdeklõdés. Több évtizedes
hagyományokról van itt szó, hiszen gyakran ízben láthattuk, hogy az adott szak
belsõ szakmai logikájából organikusan fejlõdött ki egy-egy új terület,
mint amilyen volt (csak a példának okáért említem és nem a teljesség
igényével azt a folyamatot, amelynek eredményeképp a latin-amerikai tanulmányokból
miként "nõtt ki" a hispanisztika, vagy a kortárs történeti programból
éppen az európai tanulmányok szakirány). De ugyanezt tapasztalhattuk a késõbbiekben
a magyar nyelvi és irodalmi intézet keretében kialakuló (és egyben a Budapesti
Média Intézettel való együttmûködése következtében speciális
struktúrát kiépítõ) média-szakkal, vagy éppen születésekor
az Angol-Amerikai Intézethez kötõdõ hungarológiai szakirányultság
esetében. A karon belüli - különbözõ intézetek és tanszékek
közötti - együttmûködésben rejlõ erõk mobilizálásával
ugyancsak új képzési programok alakíthatók ki. Az ilyen irányú
innovációt a kar vezetésének célszerû a továbbiakban is bátorítani.
B./ A képzési kínálat növelése az SZTE Karai közötti együttmûködéssel.
Úgy vélem, hogy az interdiszciplináris szakok kidolgozása és beindítása
az új egyetemi szerkezet által kínált egyik fontos lehetõség az új
oktatási programok beindítására. Egyetemünk különbözõ karain
egymást kiegészítõ kompetenciák vannak, és bizonyos esetekben ezek az
interdiszciplináris szakok az oktatási piac és a munkaerõpiac érdeklõdésével
is találkoznak. Ilyen programok ma is vannak, a legnagyobb sikert talán az Európai Tanulmányok
- korábban a bölcsészkarhoz kötõdõ, ám végül is a megfelelõ
feltételek biztosítását vállaló jogi karon kibontakozó - programja
aratta. Túl azon a szolgáltatáson, amelyet a BTK a tanárképzés terén
a többi kar számára nyújt, és nyújtani fog, komoly tartalékokat
látok az interdiszciplináris szakok beindításában, illetve mûködtetésében
az AJTK-val, a TTIK-val és a GTK-val is. Tudatosan szeretném keresni annak lehetõségét,
hogy ilyen típusú szakok megjelenhessenek a kar képzési kínálatában.
Nyilvánvaló, hogy ennek szakmai, szerkezeti és pénzügyi feltételei vannak,
melyeknek tisztázása azonban mindenképpen megéri azt, hogy újabb perspektívák
nyíljanak az együttmûködés irányába.
C./ A képzési kínálat növelése a felsõfokú szakképzés
irányában. A többciklusú képzés bevezetése számos területen
jelent a felsõoktatás, és a benne forgolódó hallgatók számára
újabb kihívásokat. Az alapvetõen elmélet orientált három ciklus
az egyetemi képzésben különösen bizonytalanná teheti az elsõ szakaszt
(BA) sikerrel elvégzõ, de a második ciklusba be nem jutó hallgatók munkaerõ
piaci lehetõségeit. A BA esetleges duplázására való törekvés
mellett elõtérbe kerülhet az olyan felsõfok szakképzési programok irányába
történõ elmozdulás, mely gyakorlat-orientált jelegû, és természetébõl
következõen az egyetemi elsõ ciklusnál sokkal inkább a munkaerõ piac igényeit
szem elõtt tartó képzési forma. A felsõfokú szakképzés
(un. OKJ-s képzés) bevezetésére a 90-es évek második felében a
JATE részvételével is történtek kísérletek, melyek nem múltak
el nyomtalanul. Bizonyos vagyok abban - a nemzetközi tapasztalatok is ezt igazolják - hogy az egyetemekre
települõ (azok szakmai védõernyõje, tekintélye alatt fejlõdõ
és minõségelvû megközelítését elfogadó) felsõfokú
szakképzéseknek a továbbiakban is van létjogosultsága, és a terület
fejlesztése mindenképpen tanulmányozandó. A felsõfokú szakképzések
indítása emellett lehetõséget kínál plusz források (szakképzési
hozzájárulás) bevonására, és - a közhiedelemmel ellentétben
- bölcsészeti területen is számos kifutási lehetõséget biztosíthat.
A szegedi bölcsészkarra érkezõ hallgatók számára mindenképp
bõvítheti a választási lehetõségeket. Felsõfokú szakképzési
programok emellett indulhatnak karok közötti interdiszciplináris megközelítésben
és nemzetközi kooperációban is.
D./ A képzési kínálat növelése a gyakorlatorientált képzések
irányában. A magyar felsõoktatásból a bölcsészeti területen
szinte teljesen hiányoznak a gyakorlat-orientált mester szintû, vagy éppen posztgraduális
programok, melyekre meggyõzõdésem szerint nagy szükség lenne, és amelyek
nagymértékben segíthetnék az oktatás, a munkaerõpiac illetve a gazdasági
környezet fokozottabb kapcsolatát. Abban az esetben, ha ez a képzési forma a magyar rendszerbõl
hiányzik (addig is, amíg esetleg lesz) az intézménynek megvan a lehetõsége
arra, hogy nemzetközi kapcsolatrendszere segítségével, annak programját adoptálva
és adaptálva ilyen képzéseket felvegyen a kínálatai közé.
Az ilyen képzés, az eddig kialakult gyakorlat szerint lehet idegen nyelvû, kétnyelvû
és magyar nyelvû. Úgy vélem, e területen is fel kell mérni a lehetõségeket,
és meg kell fontolni, hogy a bölcsészkar esetleg vállalkozik-e ilyen szakok indítására.
E./ A képzési kínálat növelése a programok erõteljesebb nemzetközi
kooperációja útján.
A hazai és nemzetközi tapasztalatok egyaránt azt mutatják, hogy a különbözõ
országokban lévõ, egymással kapcsolatban lévõ felsõoktatási
intézmények törekszenek arra, hogy képzésüket - és ezzel diplomájukat
- harmonizálják, hogy lehetõvé tegyék az intézményeik közötti
irányított hallgatói mobilitást, s hogy ennek eredményeképp közös
diplomát adjanak ki. Ez a változat immár Magyarországon is mind elterjedtebb gyakorlat
(pl. a tolmácsképzések, nemzetközi tanulmányok területén). Érdemes
lenne áttekinteni, és megfontolni, hogy ott, ahol már színvonalas szegedi képzés
van, milyen módon lehet (és érdemes-e) "internacionálissá" tenni,
illetve, hogy milyen új, eleve nemzetközi együttmûködésben, kettõs (vagy
ha úgy tetszik társult" diplomák elõkészítésébe érdemes
belekezdeni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezeken a területeken az ilyen kettõs hitelesítésû
(tehát honosításra nem szoruló) diplomák (és szakok) iránti érdeklõdés
jelentõs.
F./ A képzési kínálat további gazdagítása és a hallgatói
mobilitás. Egy adott képzés vonzerejét a hallgatók számára jelentõsen
növeli, ha a hallgatói mobilitásra nagyobb lehetõséget kínál. Az
egyetemen és karunkon mûködõ Erasmus-programok és az intézmények
közötti együttmûködések minderre kitûnõ lehetõségeket
nyújtanak, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy ezt a kínálatot még hatékonyabban
állíthassuk a karunkon folyó képzések szolgálatába.
G./ A képzési kínálat növelése a nyelvtanulási lehetõségek
támogatásával. Az új képzési szerkezet, mivel automatikusan nem jelenik
meg benne az idegen nyelv (vagy egy újabb idegen nyelv) tanulásának igénye, a hallgatók
egy részénél azt eredményezheti, hogy szerény nyelvtudással érnek
el az elsõ, vagy a második ciklusú diploma megszerzésének küszöbére.
Az elmúlt idõszakban rendre azt tapasztaljuk, hogy a nem szakos hallgatók aktív nyelvtudása
gyakran akadálya (vagy elõbb-utóbb akadályává válik) a szakmai
kibontakozásnak. A BTK már eddig is a nyelvórákat kredit-pontokkal elismerõ
és az Idegennyelvi Kommunikációs Intézet közremûködésével
a hallgatói számára nyelvórákat biztosító egységek közé
tartozott. Úgy vélem, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy hallgatóink
nyelvtanulási lehetõségei - és effektív nyelvismerete javuljon.
A fenti elképzelések természetesen csak a gondolkodás fõ irányait határozzák
meg, és külön-külön is tovább finomítandók. Meggyõzõdésem,
hogy az új szakok, illetve az új formák keresése és bölcsészkari
adaptálása nagy mértékben növelheti a szegedi Bölcsészettudományi
Kar vonzerejét.
IV.2./ A tudományos terület, kutatás
IV.2./1./ A kari tudományos tevékenység
lehetõségei és néhány jellemzõje
Aligha mondok újdonságot azzal, ha bevezetõként kijelentem, hogy az SZTE BTK, szakterületén
a magyar tudományos élet egyik meghatározó intézménye. Egy bölcsészkari
vezetõi koncepció összeállításakor nem hiányozhat a karon folyó
tudományos tevékenység fontosságára való utalás, még akkor
sem, ha alapigazságok hangsúlyozásának tûnik, amit ezzel kapcsolatban mondanunk
kell. Szólni kell róla azért is, mert a mûvelõdéspolitika - és
általában véve a politika - elõszeretettel hivatkozik a tudomány fontosságára,
beszél "tudás alapú társadalomról", "tudásiparról"
a tudományos mûhelyek kiemelkedõ jelentõségérõl. Anélkül,
hogy a döntéshozók jó szándékát kétségbe vonnánk,
el kell itt mondanunk, hogy eközben a tudomány támogatására a nemzeti összjövedelemnek
elenyészõ százaléka jut, és gyakran igen nagy nehézségekbe ütközik
a tudományok színvonalas mûveléséhez szükséges feltételek
megteremtése.
Az európai uniós csatlakozásunkat követõen különösen gyakran találkoztunk
azzal a retorikával, mely a tudományos területre is új források bevonásának
lehetõségével kecsegtetett. Ma már tudjuk, hogy ha ez meg is történik,
alapvetõen nem a társadalomtudományok forrásait fogja jelentõsen növelni,
hanem - talán alapvetõen érthetõ módon - a gazdasággal, az iparral legszorosabb
és legközvetlenebb kapcsolatban lévõ területekre érkezik. A bölcsészettudományi
karokhoz kötõdõ szakterületek mûvelése - tetszik - nem tetszik - alapvetõen
az állam feladata kell, hogy maradjon a külsõ (gazdaságból, szponzorációból
érkezõ) források bevonásának lehetõsége korlátozott. Korlátozott,
de nem teljesen lehetetlen. Megválasztásom esetén kísérletet tennék arra,
hogy ennek lehetõségét is fölmérjük.
Továbbra is számítani lehet viszont, és kell is, a tudományos kutatásra
elkülönített állami forrásokra (OTKA, FKFP, Pro Renovanda, stb.) melyeknek megszerzésében
a kar kutató oktatói eddig is jeleskedtek. Ugyancsak fontos lehetõség a nemzetközi
kutatási programokba való bekapcsolódás, valamint az, hogy a különbözõ
tudományos kutatói ösztöndíjak tekintetében a kar jól szerepeljen.
A K+F lehetõségek kihasználása a tudományos mûhelyek - tehát az
egész kar - elemi érdeke.
Egy dékáni vezetésnek a kar tudományos életének tartalmi mûködésébe
szakmai szempontból természetesen nincs beleszólása. Van azonban feladata abban, hogy
megpróbálja tudományos kutatóit a saját lehetõségeivel és
eszközeivel még inkább "helyzetbe hozni", van szerepe abban, hogy segítse a
tudományos publikációs tevékenységet, a szakmai tudományos utakat, a
konferenciák szervezését, és õrködjön azon is, hogy a karhoz kötõdõ
tehetséges fiatalok számára - lehetõségei szabta korlátok között
- munkájuk végzéséhez támogatást nyújtson. A kar vezetése
eddig is ezt tette, és meggyõzõdésem, hogy ezzel a gyakorlattal a továbbiakban
sem szabad szakítani, mint ahogy megtartani célszerû a jelenlegi dékáni vezetés
olyan, a kari tudományos életet fókuszba állító kezdeményezéseit
is, mint amilyen a kari "Tudomány napja" program.
IV.2./2./ A kari tudományos diákköri
tevékenység
Noha úgy vélem, hogy a kari diákköri munka a hallgatói élet egyik legfontosabb
területe, hagyományai és a Bölcsészettudományi Karra e területen váró
külön feladatok miatt célszerûnek látom itt említeni. A folyamatos és
következetes tehetséggondozó tevékenység a bölcsészkar egyik legfontosabb,
hagyományosan jól mûködõ területe.
A következõ OTDK bölcsész szekcióját - mint ismeretes - az SZTE BTK rendezi.
Olyan lehetõség és seregszemle ez, melynek során nem csak a diákköri dolgozatok,
szerzõik és irányítóik kerülnek reflektorfénybe, hanem a kar tudományossága,
tudományszervezési potenciálja is. A program sikere egyben a kar és az egyetem hírnevének
öregbítését is hozhatja, miközben új lendületet adhat a diákköri
mozgalomnak.
A kari vezetésnek azonban ettõl a kiemelkedõ lehetõségtõl függetlenül
is mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a diákköri munka színvonala hosszabb
távon is szilárd maradjon és meglegyenek a fejlesztés lehetõségei.
IV.3./ A humán erõforrásokkal
való gazdálkodás
IV.3./1./ A kar oktató és kutató
munkatársai.
A Bölcsészettudományi Kar oktatóival és kutatóival kapcsolatban elmondható,
hogy többségükben a munkájukat magas szinten végzõ, magasan kvalifikált
szakemberekrõl van szó, akik az oktatásban és kutatásban egyaránt helytállnak,
s akiknek szakmai tevékenységét országos szinten és nemzetközi területen
is többnyire magasan jegyzik. Világos, hogy az a bizonyos "tudás alapú társadalom",
amelyrõl annyi szó esik (noha gyakran úgy érezzük, hogy az intézkedések
mintha nem mindig abba az irányba mutatnának), nem létezhet az universitas-t alkotó
színvonalas oktatói gárda nélkül. Az elmúlt években elõrelépés
történt abban, hogy karunk oktatói közül többen szereztek PhD és akadémiai
doktori fokozatot, és növekedett a habilitáltak aránya is. Hangsúlyoznunk kell,
hogy a kar habilitált és nagydoktor tudósi közössége igazán akkor
jelent komoly támogatást az intézmény számára, ha tudományos tevékenysége
iskolateremtéssel, nemzetközi szakmai együttmûködéssel és az azokból
következõ kiemelt lehetõségekkel, valamint pályázatok elnyerésével
jár. Vagyis akkor, ha a kar tudósai egyben olyan személyiségek is, akik "fazont
adnak" a karon folyó oktató- és kutatómunkának.
Több vezetõ oktatónk ment illetve készül nyugdíjba, és egy felelõsségteljes
dékáni vezetésnek minden lehetséges eszközt meg kell ragadnia annak érdekében,
hogy tapasztalatuk, tudásuk ne vesszen el a kar számára, hanem továbbra is érvényesülhessen.
Ugyanakkor emberileg pótolhatatlan és szakmai szempontból is igen nagy veszteségeket
jelentett számunkra és a kar számára is, hogy a sajnálatos elhalálozások
miatt az elmúlt idõszakban kiváló oktatók távoztak körünkbõl.
A kar színvonalas mûködtetéséhez és fejlesztéséhez elengedhetetlen
az akadémiai doktorátussal, illetve a habilitációval rendelkezõ oktatók
számának a növelése. Egy felelõs kari vezetésnek meg kell tennie mindent
annak érdekében, hogy saját oktatóink mihamarabb átlépjék ezt
a küszöböt, és szükség szerint gondoskodnia kell arról is, hogy magasan
kvalifikált szakembereket hozzon a karra. A humán erõforrás gazdálkodásnak
része az is, hogy ha a kar vezetése a következõ esztendõkre elõretekintve
anticipál és koncepciózusan igyekszik tervezni, áttekintve a kar életében
elkerülhetetlenül bekövetkezõ változásokat.
Noha tudományos mûhely és iskola nincs akadémiai doktor professzor nélkül,
azt sem szabad elfelednünk, hogy a munkáját lelkiismeretesen végzõ, megbízható
és törekvõ, tekintélyes középgeneráció és tehetséges
fiatal oktató és kutató nélkül sincs. A karnak létfontosságú,
hogy e három, egymást kiegészítõ kategória minél nagyobb biztonságban
mûködjön együtt, és hogy kreativitásukhoz, egyéni elõmenetelükhöz
minden lehetséges segítséget megadjon.
IV.3./2./ A kar nem oktató és kutató
munkatársai
A kar mûködtetésében kulcsszerepet játszó kollégákra az elmúlt
idõszakban igen nagy terhek hárultak. Egy felsõoktatási reform véghezvitele
és helyi adaptálása az adminisztráció számára mindig nagy lelkiismeretességet
követelõ, emberpróbáló feladat. (És még hol van a reform-folyamat
vége?) Ezt a munkát - mely gyakran nem látványos, és igazán akkor vétetik
csak észre, ha nincs elvégezve - a BTK hivatalai (mindenekelõtt a Dékáni Hivatal
és a Tanulmányi Osztály), valamint a kari oktatást segítõ speciális
egységek megbízhatóan és színvonalasan látják el.
A mindenkori dékáni vezetésnek tudnia kell, hogy "üzembiztos" és képzett
(sõt, mind több specializáltságot, szakértelmet és tapasztalatot ötvözni
képes) adminisztráció nélkül egy ekkora intézmény színvonalasan
nem mûködtethetõ. Oda kell tehát figyelnie arra, hogy a kiemelkedõ szintû
munkavégzés feltételei az adminisztráció számára is biztosítottak
legyenek.
IV.3./3./ A bölcsészkaron tanuló
hallgatók
Hallgatóink, akiknek létszáma immár megközelíti a 6 ezret (és sajnos
valamelyest csökkenõ tendenciát mutat), többnyire nem szoktak a kar "humán
erõforrásai" között szerepelni, s ha most itt ebben az összefüggésben
is esik szó róluk, az annak is köszönhetõ, hogy mind gyakrabban kerülünk
szembe azzal a kihívással, hogy a karunkra jelentkezõ hallgatókat a kar felé,
majd a magasabb kari képzési formák, vagy éppen a tudományos terület irányában
orientálnunk kell, a hallgatói létszámot pedig (a külsõ feltételek
állandó módosulása ellenére, vagy éppen részben azért)
tervezni próbáljuk. A hallgató a felsõoktatás "állandó változója",
és aligha kétséges, hogy a felsõoktatás nemes missziójának legfontosabb
tárgya. Az elmúlt idõszakban a hallgatói létszám megtartásával,
illetve növelésével kapcsolatban számos (nem mindig megalapozott) elképzelés
látott napvilágot.
Ha elfogadjuk (és minden ellenkezõ híresztelés ellenére, úgy érzem,
el kell fogadnunk) kiindulópontként azt, hogy a jelenlegi (és a jövõ) magyar felsõoktatásának
a merítési bázisa döntõen továbbra is a magyar középfokú
oktatásból kerülhet ki, akkor a helyzet korántsem megnyugtató. Tudjuk, hogy az
idén a középfokú oktatásba kerülõk és a felsõoktatási
intézményekbe jelentkezõk létszáma között egyre csökken a különbség.
Ez középtávon a felsõoktatásba érkezõk számának prognosztizálható
esésével is együtt jár. Ennek tudatában is, úgy vélem, hogy a magyar
felsõoktatás legfontosabb bázisa továbbra is a magyar középfokú
oktatás marad. Ha verseny lesz a hallgatókért (és ez valószínûsíthetõ),
akkor az mindenekelõtt a hasonló profilú magyar felsõoktatási intézmények
között - a mi esetünkben a bölcsészettudományi karok és a hasonló
területen programokat ajánló más intézmények között - prognosztizálható.
Mindez talán evidenciának tûnhet, de említése azért nem haszontalan, mert
számos "délibábos" elképzelés látott a közelmúltban
napvilágot arról, hogy milyen számban érkezhetnek külföldi, térítéses
képzésben részt vevõ hallgatók a magyar felsõoktatási intézményekbe.
(Érkeztek, érkeznek és valószínûleg nagyobb számban érkezni
is fognak, de felelõtlenség lenne azzal számolni, hogy - különösen egy bölcsészettudományi
kar esetében - a teljes létszámhoz képest komoly tömegekre, és a kar költségvetését
megváltó bevételre lehessen gondolni.). A fentiek értelmében, ebben a helyzetben
is természetesen többféle megoldást célszerû tanulmányozni.
a./ Mindenekelõtt tehát vonzó és versenyképes kínálattal kell
Szegedre csábítani a bölcsészetek iránt érdeklõdõ, magyar
középiskolát végzett jelölteket. Nagyon fontosnak tartom, hogy errõl a kínálatról
idejekorán és széleskörûen tájékoztatást kell adni. Meggyõzõdésem,
hogy a magyar felsõoktatás-politika célja és érdeke nem az, hogy a tehetséges
magyar fiatalok jelentõs csoportjai tanulmányaikat ne itthon, hanem külföldön kezdjék
el.
b./ A vonzó és versenyképes oktatás természetesen feltételezi, hogy az
adott intézmény - az elsõ és mesterképzési szinten - külföldi
diákokat fogad. Mindent meg kell tehát tennünk annak érdekében, hogy a BTK által
ajánlott képzések úgy épüljenek föl (pl. idegen nyelvû konzultációk
biztosításával, magyar nyelvoktatással, illetve idegen nyelvû magyarságtudományi
oktatás lehetõségének felajánlásával), hogy idegen nyelven is
"eladhatók legyenek". Ebbe beletartozik az is, hogy a bölcsészkar bizonyos kurzusokat
más nyelveken (angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, olaszul - és igény
és lehetõség szerint más idegen nyelven) hirdessen meg. Afelõl azonban nincsenek
kétségeim, hogy az idegennyelvû (elsõsorban angol és német) képzések
elsõsorban a természet-, a mûszaki- és az orvostudományok területén
indulnak jelentõs eséllyel.
c./ Valószínûleg nem jelent komoly létszámnövekedést, de kezdeményezni
célszerû, hogy a Magyarországon mûködõ külföldi irányítás
alatt álló középfokú intézmények (pl. francia gimnázium,
német gimnázium) vagy a nemzetközi érettségit adó intézmények
érettségi vizsgáit egyetemünk ismerje el emelt szintû érettséginek.
d./ Mindemellett a Bölcsészettudományi Karnak készen kell állnia arra, hogy alkalmanként,
kurzus-szerûen különbözõ külföldi csoportok számára oktatást
szervezzen, valamint arra is, hogy a nemzetközi mobilitási programokban minél több külföldi
diákot fogadjon. (E területen a BTK-nak több évtizedes tapasztalatai vannak.)
e./ Ha a magyar középfokú oktatás fentebb említett szûkülõ utánpótlás-forrásait
nézzük, akkor egyértelmû, hogy a felsõoktatásnak más irányokban
is nyitnia kell: ilyen lehetséges irányokat jelenthetnek a felnõttoktatás, az élethosszig
tartó tanulás, a szakképzés és a továbbképzés területei.
Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a már diplomával rendelkezõ
volt diákjaink visszatérjenek karunkra, illetve, hogy olyan programot kínáljunk, hogy
a máshol diplomázottaknak kedvük támadjon a szegedi bölcsészkaron gyarapítani
ismereteiket.
f./ Az eddigi tapasztalatok már megmutatták, de szembe kell néznünk azzal a körülménnyel
is, hogy a fõvárosi intézmények, országos beiskolázási lehetõségeik
következtében a többi nagy egyetemi központtal szemben helyzeti elõnyben vannak, ami
némileg torzíthatja a beiskolázási verseny feltételeit. Ugyanakkor azonban Szeged
regionális központ, sõt a DTM Eurorégió egyik központja, és törekednie
kell arra, hogy a regionális vonzáskörben felsõoktatásba készülõ
hallgatók számára szinte automatikus jelentkezési célpont legyen.
A várható "hallgatói humán erõforrások" tekintetében
tehát úgy vélem, hogy a szegedi bölcsészkarnak alapvetõen a magyar és
magyarul tudó középiskolásokra, a különbözõ csatornákon
és forrásokból érkezõ idegen nyelven oktatandó hallgatókra kell
számítania, és még az eddiginél is nagyobb figyelmet kell fordítania
a lehetséges felsõfokú szakképzési programok, a felnõttképzésben
és a szakirányú továbbképzésekben résztvevõk csoportjának
fogadására. A szükséges lépések meghatározása érdekében
e lehetõségek felmérésére a közeljövõben mindenképpen
szükség van.
IV. 4./ A kari gazdálkodás helyzete
Tekintette a finanszírozási rendszerben meglévõ bizonytalanságokra, a kari gazdálkodás
területén meglehetõsen nehéz átfogó elképzeléseket adni.
Túl sok a következõ idõszakban a változó elem a rendszerben ahhoz, hogy
a biztos tervezés reményével lehessen elõállni egy vezetõi koncepció
megfogalmazásánál. Annyi azonban elmondható (reméljük általános)
tendenciaként, hogy nagyobb mennyiségben jelentek meg kiszámítható elemek is
a költségvetés területén.
Természetes, hogy egy dékáni vezetésnek törekednie kell a bevételi források
növelésére, hogy garantálnia kell a kar mûködõképességét,
és hogy következetesen ki kell állnia a kar érdekeinek képviselete mellett. Ezzel
együtt a partnereknek e téren is kiszámíthatóságot és korrektséget
lehet és kell ígérni és aszerint is kell cselekedni.
Az is bizonyos, hogy a Bölcsészettudományi Kar az elmúlt esztendõkben stabilizálta
pénzügyi helyzetét, likviditási gondjai nem voltak, valamint hogy a kari vezetés
a korábbiaknál jobb kondíciókat tudott kiharcolni magának az egyetemen belül.
A kar mintegy 3.5 milliárdos költségvetésében, a saját bevételi
részt rendre túlteljesítve, mindössze 2.6Md az állami támogatás.
Ezt a stabilitást a kar jobb kondíciói mellett, a következetes, takarékos és
puritán gazdálkodásának is köszönheti. A kar eddigi gazdasági és
pénzügyi mûködésének szerkezete megfelelõnek bizonyult és bizonyított.
Indulásként, a jelenlegi helyzetben, nem látom szükségét annak, hogy ebben
egy átgondolt dékáni vezetés kapkodó változásokat eszközöljön.
A státus és bérgazdálkodással kapcsolatban is fenntartandónak vélem
az eddigi irányvonalat és megtartandónak a szolidaritás elvû, nagyobb biztonságot
nyújtó rendszert. A feltételek behatóbb ismerete nélkül ennél messzebb
menni az elképzelések vázolásában felelõtlen hazardírozás
lenne.
IV.5./ A technikai feltételek és
kubatúra-helyzet
A kar elmúlt években követett felelõsségteljes gazdálkodása, az
egyetemmel és a TTIK-val való eredményes együttmûködése következtében
jelentõsen tudott javítani helyiséggazdálkodásán. Javultak a technikai
lehetõségek is, amelyek a színvonalas oktatás és kutatás elengedhetetlen
feltételei. Egy jelentõs átrendezési, berendezési és szervezési
idõszak zárul le ezekben a hónapokban. A meglévõ tapasztalatok és az
elõttünk álló lehetõségek függvényében lehet és
kell majd meghatározni a további fejlesztések irányait. Ezzel együtt várhatóak
olyan feladatok is, melyeknél a kar lépéskényszerbe kerülhet: ilyen az akadály-mentesítés
kérdése, amire várhatóan megoldást kell találni, és át
lehet tekinteni a Bölcsészettudományi Kar még komfortosabbá tételére
született eddigi terveket, és ki lehet alakítani a fejlesztésre - ha a források
megteremthetõk - új elképzeléseket is. Itt csupán leszögezni tudom, hogy
a BTK dékáni vezetésének a technikai feltételek és a kubatúra-helyzet
javítását továbbra is kiemelt céljai között kell szerepeltetnie. Látva
a kar épületeinek állapotát, ha mód nyílik rá, feltétlenül
gondolni kell a Petõfi-sugárúti épület rendbetételére is.
V./ Hallgatói kapcsolatok
A Bölcsészettudományi Karon igen komoly hagyományai vannak a hallgatói programoknak,
a hallgatói közéleti tevékenységnek. A hallgatók szerepérõl
a tudományos tevékenységben a diákköri munka kapcsán már esett szó.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a hallgatók körében is érvényesüljön az
a minõség-központú szemlélet, mely hosszabb távon mindannyiunk közös
érdeke.
Valószínûleg minden egyetemi polgár arra vágyik - hallgató és oktató
egyaránt -, hogy kellemes környezetben jó feltételek között és eredményesen
dolgozzon. Az a szerencsés, ha a kar nem csak az órák leadásának (vagy éppen
átvételének) helyszíne, hanem egy olyan közösségi tér, mely
mindegyikünk számára elfogadható környezetet biztosít. Eddigi munkám,
a kulturális és az ifjúsági terület szervezésében összegyûlt
tapasztalataim is arra predesztinálnak, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy a hallgatókkal,
a hallgatói szervezetekkel jó munkakapcsolat alakuljon ki. Szeretném, ha jól körülhatárolt,
közösen vállalható, közös céljaink lennének. Szeretném minél
jobban megismerni a hallgatókat és a hallgatói szervezeteket foglalkoztató problémákat,
céljaikat, törekvéseiket.
A vezetõi koncepcióban errõl azért nem kívánok többet szólni,
mert nézetem szerint az együttmûködésnek ez tipikusan az a terepe, amelyet az érintettekkel
- a hallgatókkal, a hallgatók felelõs képviselõivel - együtt, közösen
kell áttekinteni, kidolgozni és megvalósítani. Megválasztásom esetén
erre azonnal és a legteljesebb nyitottsággal állok készen.
VI./ Régió, Szeged város
Mint ahogy az eddigiekbõl, illetve az eddigi életútra vonatkozó adatokból kitûnik,
az elmúlt évtizedek szorosan kötöttek Szeged városához, a megyéhez
és a tágabb régióhoz. Ez az a terület, ahol nagy valószínûséggel
karunknak legtöbb volt és jelenlegi hallgatója él, s tudjuk azt, hogy az egyetem mindig
is a várossal és tágabb környezetével a legszorosabb kapcsolatban fejlõdött
és tevékenykedett. Úgy vélem, az SZTE Bölcsészettudományi Kar dékánjának
és kari vezetésének ezzel a környezettel, a városban és a régióban
lévõ oktatási, kulturális és mûvelõdési intézményekkel,
vezetõikkel, választott képviselõikkel szoros kapcsolatban kell lennie. Ezért
is tartottam szükségesnek itt megjegyezni, hogy megválasztásom esetén a városi
és régióbéli partnerekkel talán még az eddigieknél is következetesebben
fogom keresni az együttmûködés lehetõségét, esetleges új formáit,
és a kapott tanácsokat, javaslatokat igyekezni fogom felhasználni a kari munkában.
Dékáni tapasztalatok hiányában valóban nem könnyû minden lényeges
kérdésre kitérõ koncepciót kidolgozni. Tisztában vagyok azzal, hogy olyan
egység vezetésére nyújtottam be pályázatot, melynek eddigi irányítói
igen kiváló teljesítményt nyújtottak, és a kar életében
és történetében maradandót alkottak. Az eddigi munkám a tárgyalásokra,
a lehetõ legszélesebb körû egyeztetésre, a kollektív bölcsesség
rendszeres segítségül hívására szoktatott. A karon napjainkra kialakult
- és számomra rendkívül szimpatikus - demokratikus gyakorlat megteremtette a konzultáció
hivatalos, félhivatalos, konzultatív és kollegiális csatornáit. Megválasztásom
esetén, dékáni munkám során ezzel a lehetõséggel én is
a legmesszebbmenõkig élni szeretnék. Azt szeretném, ha munkám élvezné
a hivatalos fórumok, továbbá a kar oktatóinak és hallgatóinak a támogatását
is. Úgy vélem - s ennek korábban több ízben hangot is adtam -, hogy a Bölcsészettudományi
Karon eddig jó irányba mentek a dolgok. Közvetlen munkatársaim kiválasztásában
fontosnak tartanám tehát a folytonosságot, és én is lényegesnek tartom,
hogy ebben is tükrözõdjék a karunkon meglévõ többféle szakértelem,
és örülnék annak, ha a kar közvéleménye is úgy látná,
hogy felelõsségteljes és elhivatott kari vezetés vállalta magára a kar
irányítását az elkövetkezendõ esztendõkben.
Szeged, 2008. április 14.
Kari Kurír
A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi
Karának hírlevele
Kiadja az SZTE BTK Dékáni Hivatala
Felelõs kiadó: Dr. Almási
Tibor dékán
Felelõs szerkesztõ: Pereszlényi
Gábor pályázati referens
Ezen különszám miatt a következõ
szám 2008. május 5-én jelenik meg.
Aktuális pályázatok határidõ-táblázata
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ösztöndíj gyengénlátóknak
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Mûszaki fejlesztés és trsd.
|
|
|
|
|
|
|
|
Ausztria-Mo.együttmûködés
|
|
|
|
|
|
|
|
Kulturális és mûvészeti rendezvények
|
|
|