Mátrix: A túlzások igazsága[1]
írta: Slavoj Žižek
A pszichoanalízis kapcsán Theodor W.
Adorno megjegyezte, hogy semmi sem annyira igaz benne, mint önnön túlzásai – és
ugyanezt mondhatjuk el a Mátrix-ról is. Ez egyike azon kevés filmeknek, amelyek
valamiféle Rorschach-tesztként működnek; mint a közismert, Istent ábrázoló
festmény, amely – látszólag - folyton minket figyel, akárhonnan is nézzük:
gyakorlatilag minden elméleti irányzat felismerni véli magát benne.
Pszichoanalitikus barátaim azt mondják, az alkotók bizonyára olvasták Lacan-t;
a frankfurti iskola követői a „Kulturindustrie” az elidegenített-tárgyiasított
társadalmi Lényeg (a Tőke) benső életünk mint olyan feletti hatalomátvételének,
gyarmatosításának és energiaforrásként való használatának) kiemelkedő
megtestesülését látják a Mátrix-ban; a
New Age hívei azon elméletek gyökerét látják benne, melyek szerint életünk
pusztán egy a világhálóban megtestesülő, globális Elme által létrehozott
káprázat...
Mi is tehát a Mátrix? Egyszerűen az,
amit Jacques Lacan a „nagy Másik”-nak nevezett, a tulajdonképpeni szimbolikus
rend; a hálózat, amely a valóságot strukturálja számunkra. Lényegében paranoid
módon a film kivetíti ezt a tulajdonképpeni szimbolikus rendet a valódi-létező
Szuper-számítógépbe. Akárhogy is, a film erőssége nem is annyira ebben központi
tézisben (amit valóságként tapasztalunk, az nem más, mint egy mindannyiunk
elméjéhez közvetlenül csatlakozó szuper-számítógép, a „Mátrix” által
létrehozott mesterséges, virtuális valóság), mint inkább a vízzel teli
tartályokban klausztrofóbiás életüket élő, a Mátrix számára történő energia
(áram-) termelés céljából életben tartott emberi lények millióinak víziójában
rejlik. Így aztán amikor (néhányan) „felébrednek” a Mátrix által vezérelt
virtuális valóságból, ez az ébredés nem a külvilág tágas terének kitárulása
lesz, hanem mindenek előtt a ráeszmélés erre a gyűjtőhelyre, ahol valójában
mindnyájan csupán magzatvízben ázó magzat szerű teremtmények vagyunk...
A látomás mögötti igazságot saját
tulajdon önellentmondásaiban mutathatjuk ki. Amikor Morpheus (az afro-amerikai
vezér az ellenállók csoportjának élén, akik abban hisznek, hogy Neo (Keanu
Reeves) az Egy, aki majd felszabadítja őket) megpróbálja elmagyarázni a még
összezavarodott Neo-nak, hogy mi a Mátrix, akkor – az univerzum szerkezetében
fellépő hibához kapcsolja.
„Morpheus: Az érzés, ami egész
életedben kísért. Az érzés, hogy valami nincs rendben a világgal. Nem tudod mi,
de nincs: mint egy szilánk az elmédben, ami megőrjít. [...] A Mátrix mindenütt
van; körülvesz minket, még ebben a szobában is. [...] A világ, amit a szemed
elé húztak, hogy eltitkolják előled az igazságot.
Neo: Miféle igazságot?
Morpheus: Hogy rabszolga vagy, Neo. Hogy mint mindenki más, te
is rabságba születtél... egy börtönbe, amit nem érezhetsz, nem ízlelhetsz és
nem tapinthatsz. Az elméd börtönébe.”[2]
Ily módon a hiány/önellentmondás/akadály
tapasztalata kell, hogy tanúsítsa a tényt, mely szerint, amit mi valóságként
tapasztalunk, az hamisítvány. Akárhogy is, a film vége felé Smith, a Mátrix-béli
ügynök egy másik, sokkal inkább freudi magyarázattal szolgál:
„Tudta ön, hogy az első Mátrix-ot
tökéletes emberi világnak tervezték? Ahol senki sem szenvedett és mindenki
boldog lett volna? Katasztrófa volt. SENKI sem fogadta el a programot. Teljes
állományok [elemként szolgáló emberek állományai] vesztek el. Néhányan azt
hitték, hiányzik a programnyelv, amivel leírhatnánk a ti tökéletes világotokat.
Én azonban úgy gondolom, hogy az emberi lények valamiképp a szenvedés és a kín
által definiálják saját valóságukat. A tökéletes világ egy álom volt, amiből a
ti kezdetleges szürkeállományotok mindenáron fel akart ébredni. Ezért
alakították át a Mátrix-ot azzá, ami: a civilizációtok csúcsává.”
A film ezen a ponton szembesül saját
alapvető önellentmondásával: világunk tökéletessége egyszerre jele
virtualitásának ÉS jele valódiságának is. Ezzel az önellentmondással függ össze
a halál ellentmondásossága: MIÉRT hal meg valaki „igaziból” is, ha meghal a
Mátrix által szabályozott virtuális valóságban? A film ködösítő válasszal
szolgál: „Neo: Ha megölnek a Mátrix-ban, itt [azaz, nem csak a virtuális
valóságban, hanem a valós életben] is meghalsz? Morpheus: A test nem
élhet az elme nélkül.” Ennek a megoldásnak az a logikája, hogy a „valós” test
csak az elmével (tehát azzal a mentális univerzummal, amelybe be vagyunk zárva)
együtt maradhat életben (működhet): így aztán ha megölnek egy virtuális
valóságban, ez a halál kihat a valódi testedre is... Az ellenkező megoldás
(mely szerint csak akkor halsz meg igazából, ha a valóságban ölnek meg)
úgyszintén túl kurta. A dolog azon fordul meg, hogy vajon az alany teljesen a
Mátrix uralta virtuális valóságba van zárva vagy tudomása (vagy legalább
SEJTÉSE) van a dolgok valódi állásáról? Amennyiben a válasz igen, úgy egy
bűnbeesés előtti, Ádámi állapotba történő szimpla visszalépés halhatatlanná
tenne minket a VIRTUÁLIS VALÓSÁGBAN és következéskép Neo-nak, aki már
felszabadult a rendszer igája alól, túl kellene élnie a Smith ügynökkel, a
VIRTUÁLIS VALÓSÁGBAN folytatott küzdelmet (ugyanúgy, ahogy képes lövedékeket
megállítani, képesnek kellett volna lennie a testét érő ütések derealizálására
is).
Az utolsó inkonzisztencia az emberiség
Neo által, a záró jelenetben kihirdetett felszabadításának kétes mibenlétével
kapcsolatos. Neo beavatkozásának hatására „PROGRAMHIBA” keletkezik a Mátrixban.
Ezzel egyidejűleg Neo a még a Mátrixban rekedt emberekhez megváltóként szól,
aki majd megtanítja őket, hogyan szabadíthatják fel magukat a Mátrix elnyomása
alól – képesek lesznek áthágni a fizikai törvényeket, fémeket hajlítani,
repülni... Akárhogy is, a gond az, hogy mindezek a „csodák” kizárólag akkor
lehetségesek, ha a Mátrix által fenntartott virtuális valóságon BELÜL maradunk
és pusztán módosítjuk vagy megváltoztatjuk annak szabályait: „valódi”
státuszunk még mindig a Mátrix rabszolgáié (ahogy eddig is), mindössze
járulékos hatalomra teszünk szert, hogy megváltoztassuk mentális börtönünk
törvényeit – mit szólnánk tehát hozzá, ha végképp kilépnénk a Mátrixból a
„valódi valóságba”, ahol a lerombolt földfelszínen élő nyomorult teremtmények
vagyunk?
Ezen önellentmondások tanulsága, hogy
kulcsfontosságú nyitva hagyni annak radikális kétértelműségét, hogy a kibertér
milyen hatással lesz az életünkre: ez nem a technológiától mint olyantól függ,
hanem társadalmi beíródásának mikéntjétől. A kibertérbe való elmerülés
fokozhatja testi tapasztalásunkat (új érzékiség, új – több szervvel rendelkező
- test, új nemek...), de egyben teret nyit a lehetőségnek, hogy a kiberteret
futtató gép kezelője szó szerint ellopja saját (valódi) testünket, megfosztva
minket a felette gyakorolt uralomtól, és ettől kezdve az ember nem úgy
viszonyul a testéhez, mint „a sajátjához”. Itt szembetaláljuk magunkat, az a
mediatizáció fogalmának konstitutív kétértelműségével: eredetileg ez a fogalom
azt a gesztust jelölte, amelynek során az egyént megfosztották azonnali, közvetlen
döntési jogától; a politikai mediatizáció nagymestere Napóleon volt, aki
meghagyta a legyőzött monarcháknak a hatalom látszatát, noha azok ténylegesen
már nem voltak abban a helyzetben, hogy gyakorolhassák is azt. Egy általánosabb
szinten azt mondhatnánk, hogy egy efféle „mediatizáció” definiálja az
alkotmányos monarchiát, amelyben a monarcha „a pont az i-re” pusztán formális,
szimbolikus gesztusának pontjává redukálódik, jóváhagyva és ily módon átruházva
a végrehajtó hatalmat a rendeletekre, amelyek tartalmát a választott kormányzó
szerv határozza meg. És vajon mutatis mutandis nem ugyanez áll mindennapi
életünk fejlődő kompjúterizálására, aminek folytán az egyén is egyre inkább
„mediatizálódik”, a gyarapodás megtévesztő látszata mögött, észrevétlenül
megfosztva hatalmától? Amikor testünk (az elektronikus média hálójába ragadva)
mediatizálódott, egyidejűleg ki van téve a radikális „proletarizáció”
fenyegetésének: az alany virtuálisan puszta űrré redukálódik, miután a saját
személyes tapasztalásom is ellophatóvá, manipulálhatóvá, irányíthatóvá válik a
gépi Másik által. Látni lehet, ahogy a radikális virtualizáció távlata a
számítógépnek szánja azt a szerepet, amely lényegileg megegyezik a
karteziánusok gonosz Istenéével (genie malin): miután (a virtuális valóságban)
a számítógép koordinálja az elmém és a végtagjaim mozgása (mozgásának
észlelete) közti kapcsolatot, könnyedén elképzelhetünk egy olyan számítógépet,
amely ámokfutásba fog és egy gonosz Istenhez hasonlóan kezd viselkedni,
összezavarva az elmém és a testi én-tapasztalatom közti koordinációt – amikor
az elmém arra irányuló jeladása, hogy emeljem fel a kezem felfüggesztődik vagy
akár meg is hiúsul a (virtuális) valóságban, a test mint a „sajátom”
legalapvetőbb tapasztalata aknázódik alá... Közhely, hogy a kibertérben az
öntudat letöltésének lehetősége egy számítógépre végleg megszabadítja az
embereket testüktől – de a gépeket ugyanúgy megszabadítja az „ők”-et
használóktól...
Adorno mintájára így azt kellene
állítanunk, hogy a film önellentmondásaiban áll igazságának pillanata: ezek
pedig késő-kapitalista társadalmi tapasztalatunk ellentmondásait jelzik – olyan
alapvető ontológiai párokra vonatkozó
ellentmondásokat, mint valóság és szenvedés (valóság mint az öröm-elv
uralkodásának akadálya) vagy szabadság és rendszer (szabadság mint olyan, ami
egyedül a teljes kibontakozását gátló rendszeren belül lehetséges).
Erről
a kétértelműségről lásd Paul Virilio: The Art of the Motor, Minneapolis,
Minnesota University Press 1995.
[ Fordította: Polgárdi Ákos ]