Ezek közül az egyik legjelentősebb a gazdag hagyományokkal rendelkező orosz évkönyvirodalom, melynek jelentőségére és kutatásba való bevonásának szükségességére már a múlt század végén felhívta a figyelmet Pauler Gyula. Az e téren meginduló tudományos igényű érdeklődés nyomán látott napvilágot 1916-ban az első jelentősebb szláv forrásközlés (Hodinka Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai). Hodinka az orosz évkönyvek anyagából válogatta ki a magyar vonatkozású részeket, s így kronológiai szempontból teljes anyagot tett közkinccsé. Az általa kiadott szövegek váltak azután a kutatás forrásanyagává, az utóbb megjelent forráskiadványok megfelelő részei mind a Hodinka által közöltekre mentek vissza. Ennek oka abban kereshető, hogy a szláv elbeszélő források iránt általában szerényebb érdeklődés mutatkozott még az utóbbi évtizedekben is. Ez azzal a következménnyel járt, hogy az orosz évkönyvirodalom kutatása – a latin nyelvű forrásokéhoz mérten – jelentős hátrányba került.
Az utóbbi évekig pl. alapvető problémát okozott az, hogy a század elején megrajzolt kézirattörténet számos ponton elavulttá vált, korrekcióra szorult. Így került az újabb kutatások homlokterébe az orosz elbeszélő források – azon belül különösen a magyar vonatkozásúak – szöveghagyományának tisztázása. E tekintetben a mai magyarországi szövegkritikai kutatások jelentős mértékben az egykori szovjet, ma orosz és ukrán filológusok (pl. A. A. Sahmatov, D. Sz. Lihacsov, I. G. Berezskov) eredményeire támaszkodnak.
Ezek a kutatások számos ponton lehetővé, részben pedig szükségessé is tették Hodinka eredményeinek módosítását. Az újabb orosz, ukrán szövegkritikai vizsgálatok nyomán az orosz évkönyvek kézirattörténete jelentős mértékben módosult a Hodinka által kialakított rendszerhez képest. Hodinka műve mindazonáltal nem vált teljes mértékben feleslegessé, mivel még nem született hasonló átfogó kritikai szövegkiadás, amely teljes mértékben pótolhatná.
A jelen kötet ebben a tekintetben a Hodinka-féle szövegkiadást csak részben helyettesítheti, hiszen a szerző nem a teljes orosz évkönyvirodalomból válogatott, választása a 12. századi magyar történelem szempontjából legjelentősebb ószláv nyelvű – éppen ezért különleges felkészültséget kívánó – Kijevi Évkönyvre esett.
Választását a szerző több szemponttal magyarázza: a) tartalmilag ez az az évkönyv amely a legbővebben tudósít magyar vonatkozású eseményekről (szemben pl. a Poveszty vremennih let igen szűkszavú közléseivel); b) forráskritikai megfontolásokból (a Kijevi Évkönyv szöveghagyományának tisztázatlansága, ill. a kommentárok hiánya miatt) Hodinka művének vonatkozó része megújításra szorul; c) végül a korábbi kiadással ellentétben a magyar vonatkozású részekhez sorolhatók azok a fejezetek, amelyek nem közvetlenül, hanem csak közvetve magyar vonatkozásúak, esetenként pl. hasznos kronológiai segítséget nyújtva. Éppen ez utóbbi miatt szerencsés a szerző választása, hiszen a Kijevi Évkönyv immár tágabb értelemben vett magyar vonatkozású részeinek közlése lehetővé teszi az eddig sok tekintetben még homályos 12. századi magyar történelem pontosabb megismerését, betekintést nyújtva a szomszédos orosz fejedelemségek hatalmi viszonyaiba. A forráskritikai szempontok részletes kifejtését az első két fejezet (Bevezetés; A Kijevi Évkönyv mint magyar történeti forrás) tartalmazza. Ebben a szerző – főleg Sahmatov, Lihacsov és Berezskov eredményeinek figyelembe vételével – meghatározza a Kijevi Évkönyv helyét az orosz elbeszélő források között. Kifejti, hogy a Kijevi Évkönyv nem önálló formában fennmaradt alkotás, hanem a 15. századi ún. Ipatyjev-évkönyv kódexének középső része. Az első rész, az orosz őskrónika, a Poveszty vremennih let (PVL), amely 1117-ig vezeti a Kijevi Rusz történetének fonalát. Harmadik része pedig az ún. Halics-volhiniai évkönyv. Maga a Kijevi Évkönyv az 1118–1199 közötti időszak eseményeit tárgyalja.
A szerkezeti felosztás kiegészül más jellemzők megállapításával, így a szerző meghatározza műfaját (gesta), beállítottságát (regionális, világi szemlélet), ill. közli a keletkezés idejére (1198–1199 körül) és a szerzőre (Mojszej, a vidubicki kolostor igumenje) vonatkozó lehetséges álláspontokat, s az ezekkel kapcsolatban felmerült problémákat. Végül a szerző vázolja a Kijevi Évkönyvet tartalmazó Ipatyjev-krónikacsalád és az ún. Lavrentyev-évkönyv 12. századi részeinek lehetséges kapcsolódási pontjait, ill. utal a Kijevi Évkönyv szövegét utóbb felhasználó kompilációs alkotásokra.
Ezek után a szerző részletesen kitér a Hodinka Antal által 1916-ban kiadott forrásgyűjtemény hiányosságaira, hibáira. Alapvetően – éppen az újabb szövegkritikai eredmények miatt – túlhaladottnak tekinti a Hodinka által kialakított szerkezeti felosztást (négy fejezet: 1. PVL, 2. 1111–1174., 3. 1188–1283. évek magyar vonatkozású feljegyzései, 4. Moszkvai-évkönyvek) mivel az két lényegesen eltérő – kronológiai és tartalmi – szempont figyelembe vételével készült. A Hodinka által fejezetenként felállított "régi", "közép", "újabb" fogalmak szerinti csoportosítás véleményem szerint szövegkritikailag nem tartható. Az általános észrevételeket követően pedig a szerző részletesen is bemutatja, hogy Hodinka műve milyen konkrét kiegészítésekre szorul.
A szerző három lényeges módosítást javasol: az első Hodinka fejezetbeosztására, míg a másik kettő az eltérő szöveghagyományok szétválasztására, ill. a Hodinka által párhuzamos szövegként közölt krónikarészletek forrásértékére irányul. A továbbiakban időrendi táblázatban közli a Kijevi Évkönyv közvetlen magyar vonatkozású részeit, jelezve az eredeti (bizánci időszámítás szerinti) dátumokat. Sajnálatos, hogy ebből a táblázatból éppen a szerző által tágabb értelemben magyar vonatkozásúaknak felvett részek maradtak ki.
A szövegeket műfaj szerint két csoportra bontja, majd röviden elemzi. Az első csoportba sorolva találjuk a rövid tényközlő feljegyzéseket; melyek elemzése során a szerző röviden összefoglalja tartalmukat, valamint megkísérli megállapítani a krónikás szerző politikai beállítottságát, s ezen keresztül elkülöníteni az eltérő szövegek származását, ill. esetleges összetartozásukat. Hasonló vizsgálatnak veti alá a második csoportot, amely a terjedelmesebb évkönyvi elbeszéléseket tartalmazza. Itt három tematikai egységet különböztet meg, melyek egy-egy szűkebb időszak eseményeit folyamatosan adják elő. Az első egység (1118., 1123.) elemzése lényeges új eredményt hozott, hiszen a Kijevi Évkönyv szövege alapján kiderül, az eddigi véleményekkel ellentétben II. István uralkodása idején (1116–1131) az egykori volhiniai fejedelem, Jaroszlav Szvjatopolcsics két alkalommal is járt Magyarországon segítséget kérve. A második egység (1148–1152) bő terjedelemben beszéli el II. Géza Izjaszlav Msztyiszlavicsnak nyújtott többszöri segítségét. A szöveg vizsgálata tette lehetővé II. Géza hat hadjáratának pontosabb datálását is. A harmadik egység (1188–1190) III. Béla halicsi hadjáratait, az András herceg ottani uralmának megerősítését célzó eseményeket adja elő. A szerző elemzésében felhívja a figyelmet a szövegben tapasztalható kronológiai zavarosságra, majd ezeket feloldva tisztázza a krónika állításainak időbeli sorrendjét, új értelmezést adva ezzel e korábban hiteltelennek minősített információnak.
A két csoport elemzése során a szerző minden esetben megkísérelte azonosítani az adott krónikarészlet lehetséges szerzőjét, ill. azokat a forrásokat, melyekre a Kijevi Évkönyv támaszkodott. E vizsgálatok eredményeképpen igen változatos kép tűnik szeműnk elé. Már a rövidebb feljegyzések esetében is számos helyi "krónikaműhely" (Csernyigov, Volhinia, Halics) gyanúba került", a második csoportba tartozó hosszabb magyar vonatkozású krónikarészek esetében pedig a szerző véleménye szerint három különböző krónikással lehet számolni. Az első Monomah-párti beállítottságú (1123. évi adat), a második egység (1148–1152) Izjaszlav Msztyiszlavics fejedelem életírójához kapcsolható, míg a harmadik (1188–1190) egy halicsi évkönyvíró alkotása lehetett. E fontos tanulság mellett további kettőre emlékeztet még a szerző záró következtetésében. Ismételten felhívja a figyelmet egyrészt a kétféle (márciusi és ultramárciusi) évkezdés, ill. az utólagos betoldások és átszerkesztések miatt a Kijevi Évkönyvben tapasztalható kronológiai problémákra, másrészt figyelmeztet a forrás szövegének integráns szellemű kezelésére. A bevezető tanulmányt követő két oldalon kapott helyet két, a fentebb bemutatott krónikaszövegek egymáshoz való viszonyát ábrázoló táblázat. Az első táblázat az Ipatyjev krónikacsalád évkönyvei, a Kijevi Évkönyv ill. a vlagyimiri krónikák kapcsolatrendszerét mutatja be, míg a második a Kijevi Évkönyv részleteinek más kódexekbe való átkerülését tünteti fel. A bevezető gondolatok lezárása után mintegy kétszázhetven oldalon kaptak helyet időrendben a forrásszövegek (Szemelvények a Kijevi Évkönyvből). A fordítás alapja az ún. Ipatyjev-kódex, mely szükség esetén (pl. súlyos szövegromlás) kiegészítésre került más kódexek szövegével. A válogatott szemelvények bilingvis kiadásban kerültek közlésre: az egyik oldalon található eredeti ószláv szöveg mellett a másik oldalon olvashatjuk a szerző által készített fordítást. A szöveg kezelésére és a fordítás során alkalmazott eljárásokra vonatkozólag a szerző a bevezetőben ad útmutatást.
A forrásszövegek közlésénél minden esetben szerepel az eredeti bizánci időszámítás szerinti, ill. az átszámított dátum, ez utóbbi kerek zárójelben a magyar szöveg elején áll. A fordítás az eredeti szöveg tagolását követi. Külön kiemelhetjük, hogy a szöveghű fordítási elv alapján a Kijevi Évkönyvben szereplő személy- és helynévi alakokat a szerző lehetőleg eredeti alakjukban kísérelte meg visszaadni, így az alkalmanként nehezen érthető fordulatokat a jegyzetekben rendre pontosítások; magyarázatok, értelmező kiegészítések kísérik, amelyek tartalmazzák a további olvasatokat, a személy(ek)re, ill. a helynévre vonatkozó egyéb adatokat. A jegyzetek végén pedig további bibliográfiai adatok segítik a tájékozódást egy-egy összetettebb kérdésben. Ezek között sajnálatos módon elvétve kisebb pontatlanságok fedezhetők fel.
A forrásszemelvények után számos melléklet kapott helyet a kötetben. Ezek sorát tíz térkép nyitja meg, melyek képet adnak a szövegben gyakran előforduló helynevekről, Kijev tágabb és szűkebb környékéről, a középkori kijevi városszerkezetről. Külön részt képeznek a térképek sorában azok, melyek a szemelvényekben igen gyakran szereplő orosz fejedelemségek területi viszonyait ábrázolják (Halics, Volhinia, Csernyigov, Perejaszlav, Szmolenszk, Rosztov-Szuzdal, Vlagyimir). Külön dicséri a szerzőt a térképmellékletek utolsó három darabjának elkészítése. Az első kiemelve ábrázolja a 12. század egyik jelentős személyiségének, Izjaszlav fejedelemnek a hadjáratait, a két utolsó térkép pedig a magyar segédcsapatok szerepét mutatja a Rusz területén 1123–1189 között.
Ugyan a mellékletek között szerepel, de a szemelvényekhez fűzött magyarázatok mellett az értelmezés, kezelhetőség lehetőségét segíti elő a Rurik-dinasztia részletes genealógiája.
E táblázat után analitikus bibliográfia következik, amely világosan tájékoztatja az olvasót a felhasznált szövegkiadásokról, segédletekről, ill. tartalmazza a téma részletes szakirodalmát. Végül, külön egységként, a magyar forrásszöveghez tartozó személy-, nép- és földrajzi névmutató zárja a kötetet.
A Magyarok a Kijevi Évkönyvben – még ha Hodinka művét egészében nem is helyettesítheti is – jelentős hiányt pótol, hiszen a Kijevi Évkönyv a 12. századi magyar történelem kutatásának egyik legfontosabb forrása, melynek ismerete, felhasználása alapvető fontosságú. E forrásgyűjtemény s egyben kézikönyv remélhetőleg olyan figyelmet kelt majd fel, amely lehetővé teszi ezen a téren a további hasonló igényű vállalkozások megindítását és rendszeresítését.