Sebők Ferenc."Egy új sorozatról" Tiszatáj (1994/2): 85–92.

A közelmúltban alakult – és számos kutatót magába foglaló – Szegedi Középkorász Műhely három kötettel könyvsorozatot indított Szeged Középkortörténet Könyvtár címen.* A sorozat célja az, hogy a történeti kutatások legújabb eredményeit közérthető formában tárja a széles olvasóközönség elé, és ugyanakkor eleget tegyen a tudományosság szempontjainak is.

[...]
A sorozat második és harmadik kötete merőben más műfajt képvisel. Mindkettő a szerzők önálló, saját kutatásain alapuló történeti szintézis, amelyből néhány új és érdekes gondolatot, kutatási eredményt emelünk ki a teljesség igénye nélkül.

Hézagpótló szerepet tölt be Makk Ferenc 300 év magyar külpolitikáját bemutató kötete. (A szerző korábbi, magyar külkapcsolatokat elemző kutatásainak eredményeképpen jelent meg a "The Árpáds and the Comneni", Az Árpádok és a Komenénoszok című könyve.) A honfoglalástól 1196-ig eltelt időszak magyar külpolitikájával foglalkozó tudományos monográfia több évtized óta nem jelent meg Magyarországon.

A honfoglalás és az államalapítás közötti időszak külpolitikájának meghatározó eseményei a kalandozások néven ismert hadjáratok voltak. Nem bizonyítható, hogy ezen vállalkozásokat a magyarok valamilyen magasabb politikai szempont figyelembevételével indították volna. A fő cél a zsákmány- és fogolyszerzés volt már a 9. sz. eleje óta. A hadjáratokat általában törzsszövetségi szinten szervezték meg, viszont előfordultak olyan esetek is, hogy egy-egy törzs vállalkozott hadjáratok indítására: ez annak lehet a jele, hogy a központi hatalom nem mindig tudta érvényesíteni akaratát az egyes törzsek fölött. Hasonló dúló, fosztogató hadjáratok más népek történetében is előfordultak, ezért a magyar kalandozások sorozata nem minősíthető speciálisan magyar jelenségnek. Az elszenvedett kudarcok nyomán 972-ben Géza nagyfejedelem alapvetően új politikai irányvonalat kezdeményezett. Hittérítőket kért Ottó német-római császártól, amely jelezte, hogy a kereszténységhez csatlakozó ország nyugati orientációt kíván követni. Gézának más választása nem is nagyon volt, mert a magyarságot Bizánc inváziója fenyegette, amely ellen érdemi segítséget csak nyugatról lehetett remélni. A tárgyalt három évszázad magyar külpolitikáját nagymértékben – bizonyos időszakban egyenesen döntő módon – meghatározta a sajátos geopolitikai helyzet: az ország a német birodalom és Bizánc között helyezkedett el. Géza kiváló diplomáciai képességeit dicséri, hogy a nagyfejedelemség teljes függetlenségének megőrzése mellett létesített jó viszonyt a németekkel, míg a cseh és a lengyel állam nem tudta elkerülni a hűbéri viszony vállalását.

Géza megkezdett művét fia, István folytatta, mégpedig jelentős külföldi segítséggel. A korban megszokott esetnek számított, hogy egy uralkodó belső ellenségeivel külső erők segítségével számolt le. István seregében a németeken kívül normann és orosz-varég fegyveresek is szolgáltak. István szuverenitását erősítette, hogy a királyi címet és a koronát a pápa adományozta neki, de ezt a német császár beleegyezésével tette.

Mivel István figyelmét elsősorban az állam megszervezése kötötte le, érthető, hogy a külpolitika szempontjai a belpolitikának rendelődtek alá. A király tudatos békepolitikát folytatott. Országának a Kelet és a Nyugat közötti összekötő kapocs szerepét szánta. Ezt a törekvést jelzi a jeruzsálemi zarándokút megnyitása.

A német-magyar kapcsolatok barátságos jellegében 1024-ben következett be fordulat: az új uralkodó, II. Konrád célja Magyarország hűbéri hódoltatása volt, ami ellen István határozottan felvette a küzdelmet, és sikerrel hárította el a német hatalmi törekvést. Ennek jelentőségét akkor tudjuk igazán fölbecsülni, ha a térség többi államának korabeli helyzetét vetjük össze Magyarországéval: Cseh- és Lengyelország német hűbér vállalására kényszerültek, Bulgária, Szerbia Bizánc tartományai, Horvátország pedig Bizánc hűbérese volt, tehát függetlenséggel csak István országa bírt.

Kevésbé sikeres külpolitikát folytatott István utódja, Orseolo Péter, aki türelmetlen magatartásával maga ellen fordította a magyar előkelőket és a pogánysághoz vonzódó köznépet is. Aba Sámuel letaszította trónjáról, Péter menekülésre kényszerült, majd visszatérése után hűbéresküt tett III. Henrik német-római császárnak, és így az ország elveszítette féltve őrzött függetlenségét. A magyar előkelők körében azonban erősen élt az önálló államiság igénye, ezért visszahívták a trónra a korábban külföldre menekült Vászoly-fiakat, Andrást, Bélát és Leventét. A német nagyhatalmi törekvésekkel határozottan szembeszálló András király 1047-ben koronát fogadott el IX. Konstantinos Monomakhos bizánci császártól, ezzel formálisan elismerte maga fölött a bizánci uralkodó főségét, de ez nyílt behódolással nem járt, a gyakorlatban nem befolyásolta a magyar állam szuverenitását, a király nemzetközi tekintélye viszont megnövekedett. I. András egyházpolitikájában kelet és nyugat felé egyaránt nyitott volt, de fenntartotta Szent Istvánhoz hasonlóan a nyugati egyház hegemóniáját.

Az egymást követő trónviszályok során a versengő felek az országgal szomszédos hatalmakat bevonva igyekeztek felülkerekedni egymáson, így a belső ellentétek nem kedveztek egy önálló és aktív magyar külpolitikai irányvonal kialakulásának. Változik a helyzet a Szent László uralkodásával fémjelezhető konszolidált időszakban. A nemzetközi politikát meghatározó eseménysor a pápaság és a császárság küzdelme, kedvező lehetőséget biztosított Lászlónak, hogy elismertesse a pápával trónigényét. Mivel IV. Henrik Salamont támogatta, VII. Gergely pápa elismerte Lászlót a magyarok királyának, amelynek értékét megnöveli az a tény, hogy László ezt a pápai hűbér vállalása nélkül érte el. Nemzetközi jelentősége is volt az 1083-ban végrehajtott szentté avatásoknak: egyrészt Magyarország jelezni kívánta a külföldnek, hogy az ország a belső válságok és a külső támadások ellenére is keresztény maradt, másrészt László azzal, hogy VII. Gergelyhez, és nem az ellenpápához fordult, kifejezésre juttatta: továbbra is a pápaság oldalán áll az invesztitúra-harcban. 1088 körül azonban László felhagyott korábbi pápapárti magatartásával, és semleges álláspontra helyezkedett. Ennek kettős oka volt. Mivel Salamon már nem állította szembe Lászlót a német birodalommal, a magyar király sem szövetkezett a császár ellenfelével, a pápával. A másik, igen nyomós ok az volt, hogy az egyház által később szentté avatott László nem volt hajlandó elismerni a reformpápaság világi főhatalom iránt támasztott igényét, azt határozottan elutasította. Szent László sikeresen vette föl a küzdelmet a keletről fenyegető nomád (besenyő, úz) támadásokkal szemben, amelyek a magyar államiságot alapjaiban veszélyeztették. Ezek a népek ugyanolyan kalandozó hadjáratokat folytattak, mint a 9–10. századi magyarok. Mivel végül is önálló államot nem sikerült létrehozniok, maradékaik beolvadtak a Magyar Királyság és a környező országok területén élő népekbe.

Szent László közelebbről nem ismert időpontban Bácsra helyezte át a kalocsai egyházmegye központját. Ezzel kapcsolatos az ún. "keleti angolok" története.

Az 1066-os normann hódítás után 1075-ben nagyszámú angol lovag érkezett Konstantinápolyba, akiknek a baszileusz, a bizánci császár többéves szolgálat után területet adományozott birodalma északi részén. Az angol lovagok nem kívánták a görög vallást követni, ezért Magyarországról kértek maguknak papokat és püspököket. A püspökszenteléshez már érsekre volt szükség, erre a területileg illetékes kalocsai érsek vállalkozhatott. Valószínű, hogy Szent László a kalocsai érsekség Bácsra való áthelyezésével nem uniós törekvéseket kívánt szolgálni, hanem határozott latinizációs szándékai voltak: földrajzilag közelebb vive a magyar érsekség központját az angol lovagok területéhez, olyan vidéken kívánta uralkodóvá tenni a latin rítust, ahol korábban Konstantinápoly gyakorolt fennhatóságot.

1091-ben Szent László lényeges fordulatot hajtott végre a magyar külkapcsolatokban, a megerősödött, stabilizálódott államot az expanzív külpolitika útjára léptette, és meghódította Horvátországot, ami kiélezte a viszonyt a pápasággal, mivel Róma Horvátországot saját hűbérének tekintette. 1091 fontos dátum a magyar külpolitikában: innentől kezdve a Balkán az egyik kulcskérdés a külkapcsolatokban. A konfliktust Szent László utódja, Kálmán oldotta meg, akinek sikerült egyházpolitikai engedmények fejében elérnie, hogy a pápaság elismerte a magyar király főségét Horvátország fölött, és így kezdetét vette a sok évszázados magyar-horvát együttélés. Kálmán külpolitikája a német hatalmi törekvések következtében, és vetélytársa, Álmos trónigényének német támogatása miatt is pápapárti irányvonalat követett. Kálmán idejében jelentkezett egy új motívum a magyar külpolitikában: beavatkozás az orosz fejedelemségek közötti belső küzdelembe, amelynek kiváltó oka a 12. század végéig még nem a hódító törekvés, hanem, a dinasztikus politikai szempont volt.

Kálmán halálát követően az ország külpolitikai helyzete megrendült, újabb eredményes és aktív külpolitikai vonalvezetésről II. (Vak) Béla uralkodásának második felétől beszélhetünk. 1135–36 táján II. Béla király elragadta Velencétől Közép-Dalmáciát Spalato központtal. Összességében véve megállapítható, hogy Vak Béla király külpolitikája megszilárdította a királyság nemzetközi helyzetét: az 1070-es évek eleje óta először fordult elő, hogy az ország sem a pápasággal, sem a császársággal, sem Bizánccal nem állt konfliktusban.

Az 1146–1157 közötti időszak volt a honfoglalás óta a magyar külpolitika legaktívabb, legtevékenyebb időszaka. Magyarország egyidejűleg avatkozott be Oroszország és a Balkán ügyeibe. A német birodalommal és Bizánccal szemben álló francia-normann koalíció ügyét mozdította elő II. Géza azáltal, hogy több alkalommal e tábor oldalán vonta be a szerbeket a küzdelembe, és összekötő kapcsot képezett az orosz Kijev és a normann Palermo uralkodói között. Élénk diplomáciai tevékenysége révén többször békítette össze az egymással versenyző orosz fejedelmeket, rendszeresen beavatkozott az orosz, a német, a szerb és a bizánci belviszályokba. A Géza által tervezett kelet-közép-európai szövetségi rendszer Kijev, Halics, Magyarország, Szerbia és Bizánc között végül is nem jött létre.

A korábbi történetírás szerint Bizánc a 12. század során mindvégig befolyása alá kívánta vonni Magyarországot. A szerző szerint ezt a törekvést egyértelműen csak az 1162–1167 közötti évekre vonatkozóan lehet kimutatni. 1162-től Bizánc fő célja Magyarország hűbéri alávetése volt. Ez az időszak 12. századi történelmünk legválságosabb időszaka: az országnak meg kellett küzdenie állami függetlenségéért. III. István király ügyes külpolitikával, német, cseh, osztrák és stájer támogatással vészelte át ezt a nehéz időszakot; az ország önállóságát, szuverenitását megvédte, de Horvátország, Dalmácia, Bosznia és a Szerémség Bizáncé lett. A szerző nem tartja megalapozottnak azt a széles körben elterjedt nézetet, mely szerint Manuel császár Béla herceg (a későbbi III. Béla) személyének felhasználásával magyar-bizánci perszonálunió megteremtésére törekedett volna.

III. Béla király uralkodása külpolitikai szempontból két szakaszra osztható, az 1180-ig terjedő időszak a defenzív, óvatos külpolitikát folytatta, amely elsősorban Bizánc, Velence, Halics és Szerbia ellen irányult. Orosz földdel, Haliccsal kapcsolatban először III. Béla idején jelentkezik a területi hódítás szándéka, de ez nem jár eredménnyel.

Bizánccal szemben a király határozottan védelmezte a magyar érdekeket, de amikor a bizánci császár szembetalálta magát a normannokkal, akik nagyhatalmi törekvéseikkel a Balkánt is veszélyeztették, III. Béla a vele rokonságban álló császár mellé állt, mivel érdekeit kevésbé veszélyeztette egy meggyöngült Bizánc, mint a világhatalomra törő normannok, akiknek királya a német-római császárral létesített rokoni kapcsolatot.

III. Béla nagyformátumú politikus volt, külpolitikájának alakításakor nemcsak a környező országok viszonyait vette figyelembe, hanem távolabbi térségekre is kiterjesztette a figyelmét. Dinasztikus kapcsolatot létesített a francia uralkodóval és Aragóniával. Ő volt az első magyar király, aki keresztes hadjárat megindítását tervezte, de halála megakadályozta ennek kivitelezését.

III. Béla az Árpád-ház egyik legjelentősebb uralkodója, megszilárdította a királyi hatalmat, és az országnak komoly nemzetközi tekintélyt szerzett. A kelet-közép-európai térség politikai-uralmi kérdéseinek eldöntésében Magyarország erős hatalomként döntő szerepet játszott III. Béla uralkodásának második felében.

[...]
A sorozat már megjelent és a közeljövőben megjelenő újabb köteteit nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség is haszonnal forgathatja. A kötetek használatát genealógiai táblázatok és térképek segítik, illetve részletes szakirodalmi tájékoztató könnyíti meg a további eligazodást.

* Középkori históriák oklevelekben (1000–1410). A szövegeket válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta: Kristó Gyula. Szeged, 1992; Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged, 1993; Kristó Gyula: A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szeged, 1993.