A kötet ennek megfelelően két nagy egységre oszlik: 1. A Kárpát-medence és a magyarság története a honfoglalásig. 2. Az Árpádok kora. Az első részben a híres vértesszőlősi lelet bemutatásával veszi fel ismertetése fonalát a szerző, s a jelentős régészeti kultúrákon s Burebista dák államán át jut el a Kárpát-medence római, majd népvándorlás kori történetéhez. A magyarság őstörténetével kapcsolatban az olvasó a kérdéskör főleg nyelvészeti megközelítésű eredményeit kapja kézhez. A népszerűsítő munkák többségétől eltérően azonban a kötet jelzi a vitás kérdések egy részét; többek között a kettős honfoglalás elméletét, amivel Kristó Gyula konzekvensen nem tud egyetérteni: "Nem számol e feltételezés azzal, hogy az avarok tömegei aligha érték meg a magyar honfoglalást, hogy a szlávoktól szinte minden oldalról körülvett avarok rákényszerültek a szláv nyelv átvételére, a szlávokkal való kapcsolatok ápolására, ami nagyban hozzájárult elszlávosodásukhoz. Fontos körülmény, hogy a 9. századi Pannóniából, a magyar honfoglalás előtti időből ismert helynevek között nincs egyetlen finnugor eredetű sem, amely a térségben élő magyarokra vallana. Bizonysággal állítható tehát, hogy a 670 utáni években a Kárpát-medencében feltűnő új népesség etnikumát tekintve nem magyar volt." (32–33. o.)
Érdekesnek tűnhet a fentiek ismeretében a Juliánus barát és társai első útját részletesen leíró Riccardus 1237. évi, a pápai kúria számára készített, s mintegy ellenkező előjelű "beolvadási folyamat" – párhuzamról beszámoló jelentése. Juliánus kapcsolatfelvétele a 4-6.(?) század óta Baskíriában lakó, félezer éve bolgár-török környezetben élő Volga-menti magyarokkal a levél szerint problémamentes volt, ugyanis tökéletesen beszéltek magyarul ("...diligentissime audiebant [ti. a pogány magyarok Juliánust], quia omnino habent Ungaricum ydioma, et intelligebant eum, et ipse eos." (Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia ... ab A. Theiner I–II. Romae, 1859–1860. I. 153. o.)
A kötet második, nyolc fejezetre tagolt része az Árpádok történetét tekinti át. Szakavatott kézzel ismerteti a honfoglalás és a kalandozások történetét. Nem fogadja el "kellő társadalmi feltételek híján" (97. o.), hogy a 10. században akár magyar államról, akár magyar nomádállamról beszéljünk, s a magyarság politikai keretét a törzsszövetségben látja, hangsúlyozva, hogy az igazi hatalom a törzsfők kezében volt (97–99. o.).
A nagy történelmi egyéniség a közgondolkodásban óhatatlanul "kisajátítja" elődje érdemeit. A magyar középkor esetében ez jutott osztályrészül Géza fejedelemnek és később I. Károlynak (is). Ezért is örvendetes, hogy az utóbbi évtizedek történeti hangsúlyváltásával egybehangzóan a szerző az államszervezést egységes folyamatnak tekinti, s ezt könyve szerkezeti felosztásában is kifejezésre juttatja.
A terjedelem nyújtotta keretek között a szerző az egyensúly elérésére törekszik a politikai és a társadalmi-gazdasági-műveltségi viszonyok ismertetése terén. Ennek látszólag ellentmond az a tény, hogy e 400 év történéseit taglaló nyolc fejezet közül címe szerint mindössze kettő foglalkozik az utóbbiakkal, ám a szerző a konkrét évszámokhoz, uralkodókhoz köthető társadalmi, intézményi változásokat nem az előbb említett fejezetek oldalain, hanem kronológiai sorrendben tárgyalja. Az adatgazdag, olvasmányosan megírt politikatörténeti áttekintés első részét Kristó Gyula III. Béla halálával zárja. A következő két fejezetet szenteli a kor gazdasági-társadalmi-műveltségi viszonyai ismertetésére, így a 13. század eseményei egy szerkezeti egységet alkotva kerülnek tárgyalásra.
Szabadság és szolgaság. A korai középkor két legfontosabb társadalomszervező jogi kategóriája a könyv lapjain is hangsúlyos szerepet kap. Az István-kor még jogilag egységesnek tekintette a liberek társadalmát, bár rétegzettségük már ekkor is nyilvánvaló volt. A 11. század második felében a jogi egység felbomlott. A szabadok leggazdagabb-legtekintélyesebb elemei elkülönültek, s őket a társadalom (miként Nyugat-Európában) az előkelő nobilis elnevezéssel ruházta fel. Kálmán törvényei pedig differenciálták a libertas fogalmát megkülönböztetve adózás alól fölmentett, adóköteles (közéjük tartoztak a hospesek) és kötött állapotú, adózó szabadokat. A későbbiekben a királyi birtok népei közt feltűnő liberek már nem közszabadok, s a rájuk alkalmazott terminológia "mindössze" a vár(megye) és udvarszervezetben betöltött pozíciójukat jelölte, hasonlóan az egyházi birtokhoz, ahol – mint a szerző hangsúlyozza – "lényegében ismeretlen volt a teljes szabadság, viszont a jogfosztottság mértéke sem érte el azt a szintet, ami a világi magánbirtok szolgájára volt jellemző." (193. o.)
A változások nyomán a két nagy rendező kategórián belül, birtoktípustól függően, a jogállások rendkívül tarka képe bontakozott ki. A fejlődés menetét ismertetve fejti ki a szerző azon véleményét, hogy: "A jogi szempontnak mint társadalomrendező elvnek a háttérbe szorulására mutat, hogy a szabad és a szolga közti határvonalat nem tekintették többé sérthetetlennek. A 12. században meghatározókká a vagyoni viszonyok váltak." (192. o.)
A 13. század elején felgyorsuló gazdasági és politikai változások társadalmi indukciója az Aranybulla-mozgalom mellett az egyházi birtok népeinek (a familia ecclesiastica törzsének) akcióiban is felismerhető. A pannonhalmi apát és népei között (1226–1240) lezajlott perekben hozott döntések figyelemre méltó hasonlóságot mutatnak az ún. Hofrechtekkel. Az elsőként – 1023–1025 körül – keletkezett Lex familiae Wormatiensis jelentősége abban áll, hogy írásba foglalta a püspökség famíliájának jogait és kötelességeit. Így annak a társadalmi folyamatnak az első megnyilvánulásaként értékelhető, amely a későantik-középkori famíliák (amelyek gyakorlatilag a társadalom egészét átfogták) alig átjárható válaszfalait fellazítva, új jogi kategóriák és integrációs egységek (universitas, [communitas]) alapjait vetette meg. (Karl Bosl: Die Famifia" als Grundstruktur der mittelalterlichen Gesellschaft. In: Die Gesellschaft in der Geschichte des Mittelalters. Göttingen, 1975. 84–111. és ugyanő: Die Grundlagen der modernen Gesellschaft im Mittelalter. Eine deutsche Gesellschaftsgeschichte I–II. Stuttgart, 1972. I. 179–190. ) Amennyiben a nyugat-európai egyházi "Hofrechtek" és a pannonhalmi perek egy irányba mutató társadalmi változások "mérőműszereiként" értelmezhetők, úgy e peranyag a Marc Bloch-i értelmű "második feudális korszak" Kárpát-medencében is beköszöntő változásainak egyik azon hírnök-szegmense lehet, amely a Magyar Királyságban a 13. századtól kezdődően (hosszan elnyúló folyamatként) formálta át alapjaiban a társadalom szerveződési elveit, így a szabadság és a szolgaság kategóriáját is.
Az átalakulás egyik fő szála, a köznemesség kialakulásának folyamata a középkori magyar társadalomtörténet egyik legfontosabb, s megnyugtatóan máig sem letisztult kérdése. Mályusz Elemér Turóc megyei tapasztalataival háta mögött, anyaggyűjtését országos szintre kiterjesztve fogalmazta meg 1942-ben a nemességbe az életmód azonosságán alapuló, automatikus beemelkedés szociológiai elméletét. Értelmezését a következő évtizedekben – kutatási eredményeik alapján – többen elfogadták-megerősítették, míg mások a jogi szempontokra helyezve a hangsúlyt úgy látták, hogy egy-egy esettől eltekintve gyakorlatilag csak oklevélbe foglalt királyi nemesítés útján léphetett be a nobilisszel azonos életmódot folytató, de proprius állapotú egyén az országos nemesség közösségébe (in cetum et numerum). A kérdésben a szerző mértéktartó állásfoglalása mintegy ötvözi a két irányzat eredményeit: "Általában más sors jutott osztályrészül a várjobbágyoknak. Felső rétegük a szent királyra (Istvánra) vezette vissza kiváltságát, míg a várnépi állapotból várjobbággyá vált elemek mint kiemelt várjobbágyok fordultak elő. Sorsuk azonban mégsem ettől függött, hanem attól, hogy sikerült-e birtokhoz jutniuk. Akik saját földdel rendelkeztek, azok megtalálták az utat az uralkodó rétegbe." (194. o.) "A köznemességet alkotó más elemek (várjobbágyok, különféle királyi népek, pl. őrök) általában királyi közbeavatkozással, nemesítéssel jutottak a köznemesség sorába." (215. o.) "Arra is volt azonban példa, amikor a várjobbágy külön nemesítés nélkül, mintegy természetes úton jutott el a nemességbe. (215. o.) "Számos példa akadt arra, hogy a helyi vagy kondicionális nemesek országos nemesség elnyerésére törekedtek, de az őket elválasztó különbségek nagy része csak a 14. században tűnt el." (216. o.)
A nemesség általános genezisén túl, kisebb részkérdésekben sincs teljes egyetértés a történetírók között. Többek között itt említhetjük meg a világi politikai elitre alkalmazott terminológiának a 13. század első harmadában bekövetkezett változásához fűzött eltérő álláspontokat, ahol a kutatók egy része, köztük a szerző is (217. o.) a nobilis-baro, míg egy másik része a iobagi-obaro (a legelőkelőbbek némileg tágabb, avagy a mindenkori [országos] tisztségviselők valamelyest szűkebb jelölése?) váltás mellett tette le voksát.
A kötetet két frappáns művelődéstörténeti alfejezet gazdagítja. Különösen plasztikus a Kálmán-kori pezsgő szellemi élet leírása. A művelt, "csiszolatlan latinságuk" miatt szabadkozó egyháznagyok után, a 13. század művelődési viszonyait taglaló oldalakon szinte azok ellenpólusaként hatnak az 1279. évi, a magyarországi egyházi társadalomról lesújtó képet festő budai zsinat határozatai. Miként illeszthető egybe a szerző által hitelesen ábrázolt, gazdag ruhában járó, pompakedvelő, fegyvert viselő és használó egyházfő alakja azokkal az egyetemet járt, a közügyekért felelősséget érző jogász-egyházi államférfiakkal, akik a század utolsó negyedében több ízben is kísérletet tesznek az állam új, valóban működőképes szervezeti kereteinek kialakítására? A megoldás lehetőségét egy IV. Ince pápa nevére 1254. évi dátummal Dolentes cím alatt kiállított egykorú hamisított decretalis nyújtja. A pápa nevében beszélő hamisító szuggesztív eszközökkel hozza olvasói tudomására, hogy Franciaország, Anglia, Skócia, Wales, Spanyol- és Magyarország papsága a római jog tanulására adta fejét, felhagy a bölcseleti fakultások látogatásával, s így országaik főbb egyházi javadalmai sorra római jogi képzettségű klerikusok kezére jutottak, "ezek pedig, mintha nem az Üdvözítő helyettesei, hanem Lucifer örökösei lennének, lóháton, arannyal, ezüsttel és drágakövekkel ékesített bársony- és selyemruhákban járnak, viselkedésükkel meggyűlöltetve az egész egyházat." A decretalis írója, mint minden hamisító, ügyelt arra, hogy hamisítványának mellékkörülményei megfeleljenek kora felfogásának, így jogi végzettségű klerikusaink világias életmódját ecsetelő közlésében sincs okunk kételkedni. (Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest, 1971. 366–367. o.)
Külön kiemelést érdemel a népszerűsítő kategóriában szinte kivételesen bőséges irodalmi tájékoztató, a mellékletek (az Árpádok genealógiája, valamint a korszak legfontosabb eseményeinek helyét és jelentős helységeit feltüntető térkép) pedig valóban segítik a korban való tájékozódást.
A dél-alföldi medievista műhelyből kikerült munka olvasmányos és gazdag tényanyagú, jó alapot teremt ezzel a nagyközönség korszak iránti érdeklődésének felkeltésére.
[...]
A sorozat második és harmadik kötete merőben más műfajt képvisel. Mindkettő a szerzők önálló, saját kutatásain alapuló történeti szintézis, amelyből néhány új és érdekes gondolatot, kutatási eredményt emelünk ki a teljesség igénye nélkül.
[...]
A sorozat harmadik kötetének szerzője Kristó Gyula. A könyv egy nagyszabású szintézis, amely eredetileg egy kétkötetes Magyarország története című mű egyik részét alkotta volna. Ez a mű végül is nem született meg. A szerző a kéziratot a legújabb kutatási eredményekkel felfrissítette, de fő mondandóját tekintve változatlanul adta közre.
A magyarság őstörténete és az Árpád-kori történelem előtt helyet kapott a könyvben a Kárpát-medence magyar honfoglalást megelőző históriája is. A történelmi Magyarország területe ősi időktől fogva emberek által lakott terület. Az olvasó nyomon követheti (a régészeti leletek alapján) a kőkorszak, a fémkorszak embereinek emlékeit, csakúgy, mint a népvándorláskor leletanyagát. A római hódítás révén a Dunántúl Pannonia néven provincia lett, majd Traianus császár i. sz. 101-ben és 105-ben indított hadjáratainak eredményeképpen meghódította Daciát, amely nagyjából a mai Erdély területének felelt meg. A 3. században a terület a gótok kezébe került.
A népvándorlás korában gyorsan követik egymást a különböző hódító népek, germánok, hunok, avarok. A 670-es években a Kárpát-medencébe került keleti etnikum kapcsán merült fel az ún. "kettős honfoglalás" elmélete, amely szerint az ekkor idekerült nép magyar lett volna. A felsorakoztatott érvek azonban nem meggyőzőek: bizonysággal állapítható meg, hogy a 670 utáni években a Kárpát-medencében feltűnő új népesség etnikumát tekintve nem magyar volt, hanem etnikailag kevert, amelyben kelet-európai és ázsiai elemek (főleg onogur-törökök) egyaránt megtalálhatóak voltak.
A 9. századi Kárpát-medence történetének nyitott kérdése a könyv szerint NagyMorávia területi kiterjedése. Vannak olyan források, amelyek megengedik azt a feltételezést, hogy volt egy déli Morávia is, amely az Al-Dunával volt határos. Nem világos a két Morávia egymáshoz való viszonya. Még az is elképzelhető, hogy Szvatopluk uralkodása alatt a két Morávia területe a Duna-Tisza közén keresztül területileg érintkezett egymással.
A Kárpát-medence honfoglalást megelőző történetének ismertetése után a magyar őstörténettel folytatódik a könyv. A magyar nyelv bizonyítottan a finnugor nyelvek közé tartozik, amelyek egy kiterjedtebb nyelvcsalád, az uráli részei. A nyelvészeti paleontológia legfrissebb eredményei, valamint a pollenanalízis megállapításai arra mutatnak, hogy az uráli őshaza az Északi- és a Középső-Urál hegységben, valamint az ettől keletre, az Ob folyó alsó és középső folyása mentén elterülő nyugat-szibériai területen volt. Az eredeti halász-vadász életmódot folytató őseink az ugor korban az i. e. II. évezred folyamán tértek át a földművelő és állattenyésztő életmódra.
Az ugor egység felbomlását követő másfél évezredes időszakra vonatkozóan semmiféle biztos támpont nem áll rendelkezésünkre, amelyek alapján képet alkothatnánk a korabeli magyarságról. Nem állapítható meg pontosan, mikor kerültek át az ősmagyarok az Urál nyugati oldalára.
Kristó Gyula nem tartja megalapozottnak azt a korábban elfogadott állítást, mely szerint az ősmagyarok 463 táján a Kubán folyó vidékére, a Kaukázus előterébe vonultak volna. Ennélfogva nem fogadhatók el azok a későbbi utalások sem, amelyeket több kutató a Kaukázus előterében állítólagosan megtelepedett magyarokkal hozott összefüggésbe. Baskíriában a magyarság török népességgel került kapcsolatba, itt a magyarok közelebbről nem ismeretes időpontban (750 és 830 között) két ágra szakadtak, és történetük elvált egymástól. Az egyik ág helyben maradt, őket találta meg Julianus barát a 13. században, a másik déli, illetve délnyugati irányba vándorolt, és Levedia, majd Etelköz megszállása után a Kárpát-medencében telepedett le.
Igen nehezen határozható meg mind Levedia fekvése, mind pedig az időpont, amikor a magyarok odaköltöztek. A már említett 750–830 közötti időszakra tehető időben a magyarok egyik ága a Dontól nyugatra fekvő területre költözött, a pontosabb helymeghatározás nehézkes, valószínűnek látszik a magyarság jelenléte az Ingul folyó vidékén. Itt a magyarok a kazár kaganátus katonai segédnépét alkották. Ekkor honosodott meg körükben a kettős királyság intézménye, élén az istenként tisztelt főfejedelemmel, a kündével, illetve a tényleges katonai hatalmat kezében tartó gyulával. A besenyőktől elszenvedett vereség után a magyarok Etelközbe költöztek, amelynek földrajzi fekvését Levediáéhoz hasonlóan nehéz meghatározni, annyi bizonyos, hogy attól nyugatra feküdt. Nem lehetett messze a Kárpát-medencétől, a legvalószínűbb, hogy Etelköz a Kárpátoktól keletre húzódó, a Szeret, Prut, Dnyeszter, Déli-Bug és Dnyeper folyók által szabdalt területet jelentette.
A honfoglalás Árpád künde és Kurszán gyula vezetésével zajlott le, több évig tartó folyamat volt, míg a magyarság a Kárpát-medence egészét biztosította magának. 907-ben a magyarok győzelmet arattak a bajorok fölött, ennek eredményeképpen az Enns folyóig terjesztették a fennhatóságukat, és ezzel lezárult a honfoglalás eseménysora.
Az új hazában élő honfoglalók félnomád életmódot folytattak, döntő szerepe az állattartásnak, mégpedig a nagyállattartásnak volt, de ismerték a földművelést is, amelynek ekkor még alárendelt szerepe volt.
A kalandozásokat illetően Kristó Gyula arra a megállapításra jut, hogy az alapjában véve törzsi szinten szervezett vállalkozásokban nemcsak az előkelők és kíséretük, hanem az egész társadalom érdekelt volt. A 955-ös augsburgi vereség után lezárultak a nyugati irányú zsákmányoló hadjáratok, majd rövidesen megszűntek a déli irányban vezetett akciók is. A társadalom súlyos válsághelyzetbe került, amelynek megoldására egy nagyformátumú politikus, Géza fejedelem tette meg a kezdeményező lépéseket. Ottó császárnak békét ajánlott, és papokat kért országa keresztény hitre térítéséhez. Géza fejedelem még nem tudta hatalmát az egész országra kiterjeszteni, a nagyhatalmú törzsi előkelők, akik valóságos "törzsi államok" élén álltak, képesek voltak dacolni vele. Apja halála után (997) István folytatta tovább a térítést, illetve látott hozzá az államszervezéshez. Kemény harcokat kellett folytatnia a törzsi előkelőkkel. 997-ben nagybátyja, Koppány követelte magának a nagyfejedelmi hatalmat. István külföldi hívei és magyar alattvalói segítségével verte le Koppányt, majd a pápától kapott koronával királlyá koronáztatta magát. Anyai nagybátyjával, az erdélyi Gyulával 1003-ban számolt le, röviddel ezután győzte le a Dél-Erdély fölött uralmat gyakorló Keánt, akit bolgár alattvalói kagánnak neveztek (ebből ered a Keán név), szláv alávetettjei pedig vajdának hívhatták, és innen eredhet az utóbb egész Erdélyt átfogó vajdai méltóság. Egyik vélekedés szerint [...]
IV. Béla politikusi nagyságát tanúsítja, hogy a tatárdúlás után képes volt felülvizsgálni saját helytelen politikáját, és megértve az idők szavát, maga is birtokadományozásba kezdett, azzal a feltétellel, hogy a birtokosok kötelesek várat emelni, magánhadsereget felállítani, és újabb tatártámadás esetén védelmet nyújtani a környék lakosságának. A 13. század második felében nagyszámú vár épült az ország területén, ez együttjárt a központi hatalom erőtlenedésével. A nagybirtokosok váraikra támaszkodva már az uralkodóval is dacolni merészeltek, így tehát nem csodálkozhatunk rajta hogy a század második fele a belső anarchia időszaka, és egyben az ún. tartományúri hatalom kiépülése is erre az időre esik. A tartományurak nagyhatalmú földbirtokosok akik várakkal, magánhadsereggel rendelkeznek, birtokaikon uralkodót megillető jogokat gyakorolnak, és nem tartoznak más földbirtokos famíliájába, fölöttük már csak a király áll.
A belső zűrzavar tetőpontját IV. (Kun) László uralkodása jelenti. Az ő udvari papja volt Kézai Simon, aki történeti művében megfogalmazta a kialakulóban lévő köznemesség politikai-társadalmi törekvéseit.
Az elhatalmasodó anarchián III. András, az Árpád-ház utolsó királya próbált úrrá lenni, részsikereket el is ért, de halála után az Anjou-házból származó Károly Róbertre várt a tartományurak megtörése és az állam helyzetének megszilárdítása.
Új jelenség az Árpád-kor végén a korai rendiség bizonyos jegyeinek feltűnése. 1298-ban Pesten országgyűlést tartottak a főpapok, nemesek a szászok és a kunok III. András távollétében. Rendi-képviseleti jelleget tükröz a törvény egyik cikkelye, amikor a királyi tanácsról úgy rendelkezett, hogy a király három hónaponként váltakozva két-két püspököt és nemest tartson maga mellett, s a nemesek az ország minden nemese, képében álljanak az uralkodó oldalán. Ugyancsak a rendi jelleg nyilvánult meg abban, hogy az országgyűlés törvényt alkotott, s ez a király és az előkelők utólagos megerősítése következtében lépett hatályba.
A sorozat már megjelent és a közeljövőben megjelenő újabb köteteit nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség is haszonnal forgathatja. A kötetek használatát genealógiai táblázatok és térképek segítik, illetve részletes szakirodalmi tájékoztató könnyíti meg a további eligazodást.
* Középkori históriák oklevelekben (1000–1410). A szövegeket válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta: Kristó Gyula. Szeged, 1992; Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szeged, 1993; Kristó Gyula: A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1301-ig). Szeged, 1993.