Érvényes ez a megállapítás Blazovich László és Sz. Galántai Erzsébet tevékenységére is, akik már régóta rendszeresen végzik fontos latin nyelvű középkori forrásaink magyarra történő tudományos igényű átültetését. Még 1985-ben közzétette ugyanis tőlük az Európa Kiadó Ransanus Epithome rerum Hungararumának megbízható magyar nyelvű változatát (A magyarok történetének rövid foglalata), amelynek alapjául az ugyancsak a szegedi iskolából kinőtt Kulcsár Péter elismert latin nyelvű edíciója szolgált. Mint ismeretes, Ransanus munkája Mátyás királlyal bezárólag foglalta össze Annalese 61. kiegészítő könyveként Magyarország történetét, s voltaképpen ezt a bemutatást folytatta a dalmát történetíró, Ludovicus Tubero (másképp: Cerva, de Cerva, Cervarius, Cervinus, Crijevic) egyfajta Közép-Európa történetbe ágyazva az 1490 és 1522 közti magyar eseményeket, miként arra már a munka latin nyelvű címe is utal: Commentariorum de rebus suo tempore, nimirum ab anno Christi MCCCCXC-mo usque ad annum Christi MDXXII in Pannonia et finitimis regionibus gestis libri XI. Sajnos, ebben az esetben nem állt a fordítók rendelkezésére egy olyan modern latin kiadás, mint Ransanus esetében, lévén, hogy Tubero munkájának máig legjobb edíciója még 1764-ből Bod Pétertől való a Schwandtner-féle SRHVG-ben. Ez a körülmény amennyire nehezítette a fordítók tevékenységét, annyiban elő is segítette munkájuk eredetiségét és értékét, minthogy számos helyen maguk javították a szöveget, főképp a személynevek olvasatait korrigálva. A munkának pusztán a magyar vonatkozású fejezeteit közzétevő kiadásban a mű alapvetően igen jó, élvezetes stílusban olvasható, az értelmezés szinte mindig korrekt, sőt alkalmanként a tudományos interpretáció igényeinek is eleget tesz. Csak emeli a kötet értékét egyfelől a szakszerű bevezetés, másfelől pedig a szakmai elvárásokat magas fokon kielégítő jegyzetanyag. Mindez nem meglepő, hiszen mindként szerző és fordító már más munkáiban is behatóan vizsgálta L. Crijevic Tubero munkásságát.
A fordítók és a magyarázók teljesítményét vizsgálva külön kiemelném, hogy Ransanus, valamint Tubero átültetése során két eltérő historiográfiai műfaj tolmácsolására kellett vállalkozniuk. A szicíliai domonkos rendi szerzetes az alapvetően liviusi hagyomány jegyében készítette el a maga epitomáját, ami mutatja, hogy ő a középkori compendium-irodalmat igyekezett hozzákapcsolni a gyakran önálló irodalmi kvalitásokat felmutató ún. Livius-kivonatoló irodalomhoz, amely azonban valójában ritkán érte be a megadott szerző szolgai összefoglalásával. Ransanus sem érte be Thuróczy krónikájának reprodukálásával, hanem a közvetlen liviusi irodalmi hagyomány ismeretében sok más forrásból is merített. Ehhez Iordanes ismeretén kívül érdemes lenne egyszer alaposabban megvizsgálni a szicíliai történetíró kapcsolódását egy olyan antik "Livius-kivonatolóhoz" is, mint amilyen Florus, akinek címadásához Ransanus már műve címével is közvetlenül kapcsolódni látszik.
Blazovich és Sz. Galántai helyesen ismerik fel, hogy Tubero inkább már a Caesar-féle commentarius, feljegyzés műfajához kapcsolódik, ám azért Sallustiuson kívül itt sem hanyagolható el a liviusi beütés sem, gondoljunk csak a számos kitűnő portréra, ill. kitérőre, valamint a morális megalapozottságú organikus történelemábrázolásra. Ebben a vonatkozásban is érdemes lenne megvizsgálni Florus hatását is, hiszen tudjuk, hogy a középkori Dubrovnikban, Raguzában megvolt e történetírónak egy mára sajnos már elveszett kézirata. Ebben a tekintetben sokat segíthet a latin nyelvű párhuzamos helyek tudományos igényű egybevetése úgy, ahogy ezt a szerzők Sallustius kapcsán teszik.
Ha a további lehetséges források ilyen jellegű tisztázása megtörténik, akkor még jobban értékelhetővé válik Tubero történelemfelfogása, amely olyan sok érdekes adatot, eszmefuttatást tartalmaz a népjoggal, a monarchiával, az alattvalók és az uralkodó viszonyával, a főnemességgel, az egyházzal és a népkarakterológiával stb. összefüggésben.
Hasznos a munkához csatolt német és szláv nyelvű összefoglalás. Kár, hogy itt ugyanúgy előfordul néhány sajtóhiba (pl. vahrnimmt, entschprechend), mint a magyar szövegben. Egy újabb kiadás esetében, amelyre méltó ez a vállalkozás, az efféle kisebb szépségfogyatékosságok könnyen eltávolíthatók lesznek.
A szerző 1459-ben született előkelő raguzai (Dubrovnik) patrícius családból. Helyi tanulmányai után Párizsba ment, ahol filozófiát és teológiát tanult az egyetemen, valamint megismerkedett az egyházi- és világi joggal is. 1484-ben belépett a bencés rendbe, és a Raguza melletti Szent András szigetecske kolostorába vonult, ahol 20 évet töltött el. Később a visnjicai Szent Jakab kolostor apátja, Raguzában pedig püspöki helynök volt 1527-ben bekövetkezett haláláig. Tubero élénk figyelemmel kísérte a korabeli Magyarországon zajló eseményeket. Ezt megkönnyítették magyarországi kapcsolatai: Frangepán Gergely kalocsai érsek és Bánffy Bernát bácsi főesperes mellett baráti viszonyban állt Váradi Péter érsekkel is.
Tubero műve 11 könyvben tárgyalja az 1490 és 1522 közötti eseményeket. Érinti Itália, a Német-római Birodalom, Lengyelország, a Török Birodalom, és természetesen a délszláv térség történéseit. Ezek mellett művének csaknem fele (5 könyv) Magyarországgal foglalkozik, ami azt jelzi, hogy a szerző Raguza sorsa szempontjából döntő jelentőséget tulajdonított Magyarországnak. Az első 4 könyv az 1490 és 1492 közötti évek történetét tárgyalja igen nagy részletességgel. Az 5. könyvet az 1493–96 közötti évek magyarországi történéseinek szentelte a szerző, belefoglalva Raguza történetét, és néhány érdekes korabeli epizódot. Az ezután következő könyvekben csak egyes fejezetek foglalkoznak magyar vonatkozású eseményekkel pl. különböző harci cselekményekkel a magyar-török határnál, a Dózsa-féle parasztháborúval stb. A 11. könyv ismét teljes egészében magyarországi eseményeket mutat be, kiemelt jelentőséget tulajdonít Nándorfehérvár 1521-es ostromának, majd művét a 12. fejezettel zárja, amelyben X. Leó halálának körülményeiről, IV. Adorján pápává választásáról, és néhány magyarországi eseményről olvashatunk. Tubero később folytatni kívánta művét, erre azonban ismeretlen okok miatt nem került sor.
Tubero feljegyzése első felének megírásakor valamilyen írásos történeti művet használt forrásként, talán éppen Bonfini munkáját, de ez nem bizonyítható. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy Tubero is éppen az 1496-os évnél hagy fel a rendszeres és részletes előadásmóddal, akárcsak Bonfini. Szemlélete viszont szöges ellentétben áll Bonfiniéval, aki Mátyást és Ulászlót egyaránt dicsőséges uralkodókként ábrázolja. Talán éppen magyarországi barátainak ösztönzésére szánta el magát olyan mű megírására amely mindkét király tetteit, uralkodását kritikusan szemléli. Elismeri Mátyás érdemeit, de több alkalommal is utal rá, hogy a nagy király uralkodásának árnyoldalai is voltak: a barátok között gyűlölséget szított hogy azok semmit ne tervezhessenek a király ellen életében az alattvalók inkább féltek tőle mint szerették, a királyságot méltatlanul szerezte meg és zsarnokként uralkodott stb. Ulászló személyét teljesen negatív megvilágításba helyezi, tunyának, restnek, nemtörődömnek tartja, és az ország minden bajáért őt okolja. Ez talán annak lehet a következménye, hogy Tubero értesüléseinek jelentős részét, különösen a 6. könyvtől kezdődően magyarországi személyektől származó szóbeli közlésekre építette. Az informátorok szubjektív értékelései tükröződhetnek Tubero ítéletalkotásában is. Ennek következtében a művet forrásként használni csak nagy elővigyázatossággal szabad, lehetőleg más források közléseivel ajánlatos egybevetni. Egyes adatait, amelyek másutt nem fordulnak elő, figyelembe lehet és kell venni, hiszen a szerző maga is tájékozott, kritikus gondolkodó volt. Értesülései gyakran szemtanúktól, vagy más hitelt érdemlő személyektől származtak. A mű elsősorban, mint kordokumentum érdekes: azt örökíti meg, hogyan gondolkodott korának eseményeiről egy művelt, tájékozott egyházi férfiú, aki másokkal és önmagával szemben is szigorú erkölcsi elvárásokat támasztott. A humanista ideálok, az ókori szerzők ismerete, a klasszikus latinságban való jártasság jellemzi Tubero művét amely hasznos kiegészítőül szolgálhat a Jagelló-korról eddig alkotott ismereteinkhez. A magyar vonatkozású részeket tartalmazó mostani kötet fordítása a Schwandtner-féle Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini című kiadás alapján készült. Az adatok közti könnyebb eligazodást a fordítók által összeállított jegyzetapparátus könnyíti meg. Mivel a jelen kiadványnak sem csupán magyar vonatkozásai vannak, indokolt a kötet végén elhelyezett német- és szerb-horvát nyelvű rezümé közlése.