[I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]

XII. AZ 1945 UTÁNI MAGYAR ISKOLÁZTATÁS TÖRTÉNETE

A) Harc az iskoláért

1. Az iskolarendszer átformálása

A második világháború után a politikusok többsége egyetértett abban, hogy az államberendezkedést korszerûsíteni kell: a feudális hagyományok elhagyásával ki kell alakítani a modern, polgári demokratikus jogállamot. Egy ilyen jogállamban a világnézeti pluralizmus elve érvényesül: fontos szerep jut az egyházaknak, de tág mozgástérhez jutnak az egyéb felfogások, köztük a materialista-ateista világnézet is.

Heroikus erõfeszítésekkel építették újjá az országot, s küzdöttek egy emberibb világ, a demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Ebben a harcban a világi és egyházi erõk kezdetben egymás mellett álltak. Egyetértettek abban, hogy az iskolarendszert demokratikus irányba kell továbbfejleszteni. A széles tömegeknek lehetõvé kell tenni a kultúra elsajátítását, a munkások és parasztok tehetséges gyermekeinek is biztosítani kell iskolai oktatásban való részvételt az elemi szinttõl egészen az egyetemig.

Az oktatás demokratizálásának helyes alapelve vezette az iskolaügy irányítóit akkor, amikor 1945. augusztus 18-án elrendelték a nyolcosztályos általános iskola megszervezését.

A nyolcosztályos iskola - mint már láttuk - nem volt elõzmények nélkül való a magyar iskoláztatás történetében. A gondolat már a húszas években felmerült, de akkor a gazdasági válság volt a megvalósítás akadálya. Az 1940. évi 20. törvény elrendelte a nyolcosztályos népiskolák létesítését, de a háborús viszonyok hátráltatták ennek tömegessé válását.

Döntõ különbség volt a már helyenként mûködõ nyolcosztályos népiskolák és a felállítandó új általános iskola között. Az elõbbi megõrizte népiskola jellegét (mellette létezett a négyosztályos polgári iskola és a nyolcosztályos gimnázium), továbbtanulásra nem jogosított. Az utóbbi viszont a polgári iskolákat és a gimnáziumok alsó négy osztályát magába olvasztotta. Az általános iskola egységes jellegû: egyazon mûveltségi anyag (egységes alapmûveltség) közvetítését tûzi ki célul minden 6-14 éves gyerek számára.

A nyolcosztályos általános iskola megteremtése nem ment zökkenõk nélkül. A tanév kezdete elõtt két héttel kibocsátott rendelet váratlanul érte az iskolafenntartókat, az egyházakat. Az átalakítást nem készítették elõ, legtöbb helyen hiányoztak a magasabb szintû oktatáshoz szükséges személyi és tárgyi feltételek.

Kis településeken, az egy-két tanítós osztatlan iskolákban nehéz volt megszervezni a külön tanítóval és tanteremmel mûködõ ötödik osztályt. Olyan helyeken viszont, ahol polgári iskola vagy gimnázium mûködött - ezeket beolvasztva - azonnal rá lehetett térni a szaktárgyi rendszerû oktatásra.

Az új iskolatípus célja tehát az volt, hogy általános alapmûveltséget nyújtson minden tanulónak, amelyre 14 éves kor után a középiskolai és felsõfokú tanulmányok, illetve a szakmai képzés épülhet. Az általános iskola nyolc osztályának kiépülésével párhuzamosan a gimnáziumok és a szakjellegû iskolák fokozatosan négyosztályossá alakultak. Tanulóik tehát 14-18 éves fiatalok voltak.

A háború után széles körû mozgalom bontakozott ki az alapmûveltség terjesztése érdekében. Folytatták a korábban megkezdett harcot az analfabétizmus felszámolására. Az írás-olvasástanítás a felnõttekre is kiterjedt. Az intézményes oktatás kereteit kiterjesztették felnõttkorra (Dolgozók Iskolája), de lehetõvé tették a magasabb mûveltség elsajátítását is.

Közvetlenül a háború után, 1945 nyarán Londonban új nemzetközi szervezet jött létre. A 24 ország részvételével megalakult az UNESCO (United Nations Educational, Scientific and Cultural Organisation), az Egyesült Nemzetek Szervezetének Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete. Tagállamai kötelezték magukat arra, hogy "mindenki számára biztosítják a neveléshez való teljes és egyenlõ hozzájutást, az igazság szabad kutatását, az eszmék és ismeretek szabad kicserélését". Létrejött az elsõ olyan szervezet, amely a pedagógia, a nevelés-oktatás világméretekben felmerülõ kérdéseivel foglalkozik. Magyarország 1948 óta tagja a világszervezetnek.

Az UNESCO szakemberei (köztük késõbb a magyarok is) elsõsorban a "harmadik világ"-ban, az elmaradott, volt gyarmati országokban tettek sokat az analfabétizmus felszámolásáért, az iskoláztatás fejlesztéséért.

A magyar iskolaügy demokratikus fejlõdésének másik iránya a közép- és felsõfokú oktatásban tanuló fiatalok segítésére irányult. Paraszt- és munkásgyerekek tömegei elõtt nyíltak meg az intézményes nevelés korábban eléggé szûk lehetõségei: a középiskolák, a fõiskolák, az egyetemek.

A demokratikus reform során átalakultak a középiskolák. A fokozatosan négyosztályossá váló gimnázium tanterve is lényegesen módosult elõdjéhez képest. Megszûnt a német nyelv kiemelt szerepe, a választható élõ idegen nyelvek közé felvették az orosz, francia, angol és olasz nyelvet. Eltörölték a honvédelmi ismeretek, a szépírás és a gyorsírás tanítását. A latin nyelv és a testnevelés óraszámát csökkentették, emelkedett viszont a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a föld- és néprajz, a természettudományi tárgyak, az egészségtan, az ének-zene és a rajz óraszáma. Az 1945/46. tanévtõl kezdve építették ki a gimnáziumok reál tagozatát, ahol latin helyett vegytant, ábrázoló geometriát tanítottak.

A háború után sor került a magyar felsõoktatás átszervezésére is. Az elsõ újonnan létrehozott egyetem az Agrártudományi Egyetem volt. A nõk elõtt megnyitották valamennyi felsõoktatási intézmény kapuit: ezt az 1946. október 21-én közzétett 1946. évi 22. törvény mondta ki.

"Nõk az egyetemek valamennyi karára, valamint a fõiskolákra hallgatókul a megállapított létszám keretén belül minden korlátozás nélkül felvehetõk. A nõknek az egyetemekre és fõiskolákra való felvételéhez a férfi hallgatókéval azonos elõfeltételek szükségesek. Az elsõ bekezdésben foglalt rendelkezés nem érinti a hittudományi karokra való felvétel tekintetében eddig fennálló jogszabályokat."[1]

2. Két közoktatási reform-tervezet

Még 1945-ben számos elképzelés született arról, hogyan lehetne végrehajtani a magyar iskolaügy átfogó reformját. Ezek közül való a Kisgazdapárt reform-programja, valamint Németh László iskolakoncepciója.[2]

a) A Kisgazdapárt iskolareform-terve

A tervezet még 1943-ban készült. Szerzõje Ortutay Gyula késõbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947-1950) volt, de a szerkesztésben többen részt vettek. A kidolgozásba részt vevõk közé tartozott Baróti Dezsõ és Tolnai Gábor irodalomtörténész, Radnóti Miklós költõ, de kifejtette véleményét a tervvel kapcsolatban Bajcsy Zsilinszky Endre is. A projektum 1945 tavaszán jelent meg nyomtatásban.

A terv készítõi a régi iskolarendszer hibájául rótták fel, hogy konzerválja a társadalom meglévõ rétegzõdését. Az új nevelésnek ezzel szemben a nemzet egésze számára hozzáférhetõnek kell lennie. "Nem osztályokat akarunk nevelni - olvashatjuk a tervben -, hanem az egységes alapmûveltség feltételeit kívánjuk megteremteni az egész magyarság számára."[3] Tanulságos a tervezetben szereplõ nevelési cél-meghatározás is. A nevelés célja eszerint nem más, mint "...a maga képességeit harmonikusan és lehetõ teljességében kifejteni tudó, öntudatos magyar ember, aki ezekben a képességeiben társadalmáért vállalandó eszközét és nem egyéni kívánságainak lehetõségeit találja meg."[4]

A reformtervezet az új köznevelési rendszerrel szemben hat alapvetõ követelményt határozott meg. A nevelés legyen 1. általános, 2. kötelezõ, 3. a szakmára való képzés elõtt egységes, 4. a tanítás minden iskolafajban ingyenes, 5. minden fajta nevelõi munka felelõs tevékenység, 6. a nevelõi munka törvénnyel elismert kiemelt fontosságú szociális tevékenység.

A Kisgazdapárt koncepciója szerint a tankötelezettség 12 esztendõn át tart, minden gyermek (fiúk és lányok egyaránt) 6-tól 18 éves koráig kötelezõ iskoláztatásban vesz részt. A fiúk és lányok számára falun és városon egységes nevelés-oktatás központilag elõírt tantervek alapján folyik.

A teljes iskolarendszer szerkezetét a következõképpen vázolták fel a szerzõk:

Gyermekfoglalkoztatók és óvodák 4-tõl 6 éves korig. A foglalkozások anyagát beszédgyakorlat, ének, tánc és mozgásos játék alkotja.

Elemi fokú oktatás 6-tól 10 éves korig. A tananyag az elemi ismereteken kívül: ének és sport. Az ismeretfeldolgozás módszereit illetõen a munkáltató, "gyakoroltatva tanító" iskolák módszereit kell követni.

Az általános középiskola 10-tõl 14 éves korig tart. A mûvelõdési anyag elemei közül középpontba kerül a magyarságra és a világtörténelemre vonatkozó ismeretek együttese, fontos a természettudományok tanulmányozása, de tanulni kell az angol vagy orosz vagy francia nyelvet is. A Kodály-módszer alapján tanított ének-zene éppígy fontos szerephez jut ebben a pedagógiai programban.

Az eddig egységes oktatás 14 éves kortól elágazik. A 14-18 éves kor között a fiatalok szellemi, ipari vagy mezõgazdasági szakiskolába járhatnak. Az iskolatípus kiválasztásában az egyéni szándékon és tehetségen túl szerepet játszik az osztályfõnök és a körzeti neveléslélektani intézet véleménye. A tanulás minden valamennyi iskolatípusban ingyenes.

A tervezet szerzõi az érettségi vizsga eltörlését javasolták, emellett azonban úgy látták jónak, hogy a felsõoktatási intézményekbe felvételi vizsga után jussanak be a hallgatók. Az egyetemeken folyó középiskolai tanárképzés színvonalát pedig a gyakorlati képzés elõtérbe állításával kívánták fejleszteni.

b) Németh László tervezete

A Kisgazdapárt iskolatervezeténél jóval ismertebb az a mû, amelyre azóta is sokan hivatkoznak, s amelynek szerzõje Németh László (1901-1975) író volt. Az író-orvos-pedagógus - a Nemzeti Parasztpárt felkérésére - 1945 õszén megjelent "A tanügy rendezése" címû írásában foglalkozott az iskolarendszer átalakításának lehetõségeivel. A pedagógiai kérdésekkel is magas színvonalon foglakozó író a hatosztályos elemi iskola elkötelezett híve volt, ezért több nyomós érvet sorakoztatott fel az akkor már elfogadott nyolcosztályos általános iskola koncepciójával szemben.

Németh László elsõ érve a nyolcosztályos rendszer ellen biológiai. Megfigyelése szerint a serdülés városi fiúknál 13, lányoknál 12 éves korban kezdõdik. "Az emberi életben ez a legnagyobb sormetszet - írja -, egész másképp érdeklõdik, gyúl, tanul, aki elõtte áll a serdülésnek, mint aki utána. Alsóbb és felsõbb fokú oktatás között természetes határ a 12 év. A hatosztályos elemi a gyermeki mûveltséget építi fel; a hatosztályos középiskola - a serdüléssel meglódult erõkbõl a felnõttet."[5] A biológiai érv mellett tanulmányi jellegû érvvel is szolgál a szerzõ: a nyolcosztályos általános iskolában tizenkét éves koron túl megnövekszik a lemaradók, az "elhenteredett elmék" száma, olyanoké, akik "kényszerûen vonszolt tömeg kolonccá" válnak a sebesebben haladók számára. A középiskolára pedig kevés a négy esztendõ. A legfontosabb ellenérv a társadalmi: a nyolcosztályos általános iskola társadalmi célját sem érheti el. A tovább nem tanulók egy ideig csak hátráltatják a továbbtanulókat, majd teljesen lemaradnak mögöttük.

Németh László tehát a hatosztályos elemi iskola mellett érvelt. Ennek elsõ három - alapozó - esztendeje alatt a gyerek "megtanulja a beszédet leírni s olvasni, följut az egyszeregy tetejébe, s a beszéd- és értelemórákon szókincsét bõvítve leltárocskát készít a világról."[6] A rákövetkezõ három év már a középiskola elõkészítõje: "A beszéd- és értelemgyakorlat most bõvül természetrajzzá, történelemmé. Fölépíti tanítójával gyermeki fokon a világ épületét [...] megpróbálja elképzelni benne az élet kibomlását; körülnéz a Földet benépesítõ állat- és növényfajok közt, hall valamit az emberiség történetérõl s fõként a magyarságról, s tud annyi földrajzot, amennyit egy mai elsõ-második polgárista. A beszédnek és írásnak most már a törvényeit is érti: a nyelvtant, helyesírást, fogalmazást, sõt a perspektívát és kottaolvasást is megtanulja, sík- és téridomok között forog, otthonos lesz a kamatszámításban."[7]

A hatosztályos elemi elvégzése után Németh László a következõ lehetõségeket kínálja a továbbtanulni szándékozóknak: A gyengébb tanulók számára háromosztályos ipari vagy mezõgazdasági szakelemi iskola áll rendelkezésre. A tehetségesebbek az "értelmiségi", az adminisztratív, az ipari és mezõgazdasági középiskolában tanulnának tovább, amelyek mindegyike 12-tõl 18 éves korig, tehát hat esztendõn át oktatja diákjait.

A négyféle iskolatípus tantárgyai (melyek közt tekintélyes részt kapnak a készségfejlesztõ gyakorlatok) azonosak, csak arányuk más és más az iskola arculatának megfelelõen. Az így elsajátított mûveltség - Németh László kifejezésével élve - nem "általános", hanem "közös mûveltség" lesz. Ilyen értelemben lesz a technikum is általánosan képzõ középiskola és viszont: az értelmiségi középiskola is helyet ad a gyakorlati-politechnikai képzésnek. Az értelmiségi középiskolában például éppúgy tanulnak kertészetet, mint ahogyan a mezõgazdasági középiskolában foglalkoznak a történelemmel - csak kisebb óraszámban.

Az értelmiségi középiskola elsõ három éve után szétválik a diákok útja: természettudományi vagy történeti-nyelvi csoportba kerülhetnek.

Az ipari középiskolában a gyerekek csak az elsõ három évben járnak iskolába, ezután ipart választanak és mesterhez kerülnek. Ezt követõen csak két napot töltenek az iskolapadban, a többit a mûhelyben. A mezõgazdasági középiskola internátus jellegû; ez megkönnyíti, hogy a felsõ három év alatt a tanulók birtokról birtokra kerülve minél többet tapasztalhassanak. Végezetül az adminisztratív, hivatalnokképzõ középiskola lesz a korábbi "felsõ kereskedelmi" iskola utóda, ahol az üzemi és szövetkezeti tisztviselõk egyre gyarapodó rétegét képzik. Az õ tananyaguknak középpontjában a könyvelés, gépírás, gyorsírás, levelezés állna az élõ idegen nyelvek intenzív tanulása mellett. Németh László ezt az iskolatípust tartotta annak, "amelyre a nõi természet alkalmasabb a férfiaknál".

Németh László tanügyi reformelképzelései nem valósulhattak meg, a magyar iskolaügy átalakulásának eredménye 1945 õszétõl a nyolcosztályos általános iskola és az arra épülõ négy évfolyamos középiskola lett. A pedagógiát szívügyének tekintõ író ugyanazon év õszétõl három éven keresztül egy hódmezõvásárhelyi középiskolában tanított. Tanári mûködésének tapasztalatait számos mûvében megörökítette. A személyes élményeken túl fontos ezeknek az esztendõknek a hozadéka a tantervelmélet szempontjából is. Keresztury Dezsõ kultuszminiszter ugyanis engedélyezte az írónak, hogy kísérletképpen bármely tárgyat taníthasson, és azok tartalmát-tantervét tapasztalatai alapján módosíthassa.

Németh László itt a gyakorlatban is kipróbálhatta régi álmát: a tananyag átfogó egységekbe rendezését: a tantárgy-összevonást. Iskolában szerzett tapasztalatai alapján végül a következõ tantárgycsoportokat alakította ki: történelem (beleértve az irodalom- mûvelõdés- és gazdaságtörténetet, a tudomány, a technika és a zene történetét), természetismeret (ide értve a fizikát, vegytant, állat- és növénytant, élettant, patológiát), matematika és alkalmazásai (beleértve a matematika történetét, geometriát, algebrát, trigonometriát, analitikus mértant, differenciál és integrál-számítást, ezek fizikai alkalmazásait, kvantumelméletet, hullámmechanikát, végezetül a matematikai logikát), anyanyelv és idegen nyelvek (a sorrend: magyar, latin, francia, angol, orosz). Mindegyik tananyagtömb hatalmas terjedelmû ismeretanyagot tartalmaz.

A monumentális tananyag-együttesek közös szervezõ elve, "összetartó sátorrúd"-ja a történetiség: az egyes tananyagrészeket olyan sorrendben tanította, ahogyan azok az emberi kultúra fejlõdése során egymásra rétegzõdtek.[8]

Németh László a reformpedagógia ösvényein haladt, amikor az amerikai reformiskolákból jól ismert életszerû projektekre és komplexekre emlékeztetõ tantárgycsoportokat hozott létre. Másrészt viszont e komplex egységek tághatárú kereteit hatalmas ismeretanyaggal töltötte meg: ezen a ponton a mûvelõdési anyagnak jelentõs személyiségformáló erõt tulajdonító Herbartra, vagy az enciklopédikus mindentudást pedagógiai céllá avató Apáczaira emlékeztet szintetizáló törekvése.

Némileg ellentmondani látszik az elõbb bemutatott grandiózus tudásblokkok elméletének az a felfogás, amelyet Németh László a tudásról, a mûveltségrõl kialakított. "A tudás: képesség - hangzik az író-pedagógus véleménye -, amely azt rendezi és tartja áttekinthetõ állapotban, amit a civilizáció az agyra rászemetel." Az iskola dolga eszerint csak az lenne, hogy a megtanítsa növendékeit arra, hogyan teremthetnek rendet a hétköznapi életben összeszedegetett ismerettöredékek, civilizációs ismeretmorzsák között. A tudás ezek szerint úgy értelmezhetõ, mint a már megszerzett ismeretek összerendezésének képessége.

Hasonlóképpen érdekes a vásárhelyi tanár-író tanulásfelfogása is. A tanulást szerinte leginkább a számára ismeretlen városba "berohanó" turista módszeréhez hasonlítható: "Az ember egy új várost nem úgy ismer meg, hogy kezdi a szélsõ házon, s azután megy házról házra, amíg az egész a fejében nincs. Így hadseregek vesznek be várost; a turista berohan a fõtérre, szétszáguld a sugárúton, széttekintést szerez az egészen, s elméláz egy-egy személyesen kiemelt részen. Tudományokat is így kell megismerni."[9] Ez a fajta "szenvedélyes", magas hõfokon végzett tanulás eredményez igazán használható tudást. Nem haszontalan ismerethalmazt, meddõ könyvtudást, hiszen "ma a kutató tudós is polcon tartja az emlékezetét, azt tudja, hová kell nyúlnia". A tudás - Németh László értelmezésében - képesség és tájékozottság.

Azt gondolhatnánk, hogy ez a reformpedagógiából kölcsönzött pragmatikus tudás-felfogás ellenpontozza az ugyancsak Németh Lászlói komplex ismeretkörök klasszikus tartalom-tudását. De ha jól belegondolunk a modern didaktika gondolatai bukkannak itt fel szemléletes, költõi ábrázolásban: képességfejlesztés nem létezik gondosan kiszemelt tartalmak elsajátítása nélkül. Arról, hogy e tartalmak ne pusztán az egyes tantárgyak Prokusztész ágyába kényszerített ismeretek legyenek, gondoskodnak az átfogó tantárgyblokkok. Hiba volna azonban az egyes tantárgycsoportokban foglalt irdatlan ismeretmennyiséget válogatás nélkül bebiflázni. A pedagógus dolga, hogy megmutassa: mi lényeges, mi lényegtelen, melyek a továbbhaladáshoz szükséges rendszerezõ elvek; hogy ezzel tanítványait rávezesse az igazi tudáshoz vezetõ útra.

3. A NÉKOSZ

A dualizmus idején, a két világháború között, s 1945-1948 között is tekintélyes számú kollégiumot tartottak fenn az egyházak a középiskolás és fõiskolás-egyetemista tanulóifjúság számára. A háború utáni idõszak magyar nevelésügyének jelentõs újításai voltak a népi kollégiumok, amelyeknek megszervezésével az alsóbb néprétegekbõl származó gyerekek tanulását kívánták segíteni. A kezdeményezés még a háború éveiben született, s a Gyõrffy-kollégisták érdeme, de hamarosan országos méretûvé terebélyesedett a mozgalom. A kollégiumokban egységes nevelési elveket kívántak megvalósítani fõleg a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt vezetõ ideológusainak elképzelései alapján. Az alapvetõ cél ugyanis a felépítendõ új szocialista társadalom elkötelezett értelmiségének képzése volt.

1946 júliusában meghirdették a Népi Kollégiumokat Építõ Mozgalmat (NÉKEM). A népi kollégiumok szervezete alkotta a NÉKOSZ-t, vagyis a Népi Kollégiumok Országos Szervezetét. Az 1947/48-as tanévben már 160 népi kollégium mûködött, mintegy nyolcezer fiatal számára teremtve meg a tanulás feltételeit. (A népi kollégisták száma 1945 és 1949 között elérte a 15000 fõt - ide értve az általános iskolás, középiskolás és egyetemista fiatalokat egyaránt.)

A kollégiumokban tanuló fiatalok származását tükrözi egy 1948 márciusában készített kimutatás. Eszerint a felsõoktatásban tanuló kollégisták 12,6%-a ipari proletár, 12,7%-a agrárproletár származású. 25%-uk kisparaszti, 3,5%-uk középparaszti családból való. Kisiparos, kiskereskedõ szülõk gyermekei 14%-uk, értelmiségi és értelmiségi közalkalmazott szülõk gyermeke volt a kollégisták 18,1%-a. A középiskolás kollégisták körében nagyobb volt az ipari- és agrárproletár származású fiatalok részaránya; több mint 1/3-uk jött ilyen családból - fele, fele arányban.

Nem véletlenül választották a NÉKOSZ jelmondatául Illyés Gyula következõ sorait: "A magyar értelmiség cseréje is folyik. De semmi lényeges csere - semmi lényeges változás - nem fog történni, ha adataik bediktálása közben a belépõk nem ejtik ki valamelyikét a két szónak: munkás, paraszt. Ez a legdöntõbb, legnehezebb, legsürgetõbb. Ettõl az új szellemi rétegtõl függ az új szellemi front sorsa."[10]

A népi kollégiumok újszerû pedagógiai törekvéseknek adtak otthont. A kollégium alapsejtje a 8-10 növendékbõl álló szövetkezet volt. Tagjai maguk választották meg vezetõiket, saját ügyeikben felelõsséggel döntöttek. A szövetkezetek egymáshoz kapcsolódva alkották a kollégiumi közösséget. A kollégiumokban az önkormányzat elve érvényesült.

A kollégisták - a tanulás mellett - bekapcsolódtak az õket körülvevõ társadalmi környezet életébe. Ha kellett, fizikai munkát végeztek, ismeretterjesztõ mûsorokat tartottak, írni-olvasni tanították az analfabétákat stb.

1948 végén megerõsödtek a NÉKOSZ-t érõ kritikák, a Magyar Dolgozók Pártja egyre élesebben támadta a szervezetet. Végül a politikai változások nyomán, 1949-ben a népi kollégiumokat "önfeloszlatásra" ítélték, azaz adminisztratív úton felszámolták.

4. Az iskolák államosítása

A népi kollégiumok megszüntetése már annak a szovjet mintára megszervezett totalitariánus uralomra törõ, állampárti diktatúrának a védekezve támadó lépése volt, amely eleve gyanúsnak tartott minden spontán formálódó tartalmas közösséget, még a baloldali eszmék jegyében szervezõdõ kollégiumi közösségeket is.

Ezek a szélsõséges baloldali erõk nem tûrték - nem tûrhették - az eszmék, a gondolatok, a szabad cseréjét, a "másként gondolkodást", a kritikát. Totális irányításra és ellenõrzésre törtek a társadalom életének minden területén, így a közoktatás területén is. A háború után ezért hamarosan megindult a küzdelem az iskolák feletti ellenõrzés birtoklásáért is.

Az 1946/47. tanévben egy jól szervezett és irányított, de ugyanakkor sokszínû iskolarendszer mûködött Magyarországon. A részleteket az alábbi kimutatás tükrözi:

Látható, hogy a magyar iskolarendszer többségében felekezeti iskolákból állt. Az egyházi iskolák fenntartói határozott erõfeszítéseket tettek iskoláik fejlesztésére, korszerûsítésére, a társadalmi változások követésére.

Mindemellett az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos pártok, baloldali politikai erõk (kommunisták, szociáldemokraták, polgári radikálisok különbözõ csoportjai, a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt egyes tagjai) az egységes, állami iskolarendszer megteremtését tûzték ki célul.

A hatalomért küzdõ politikai erõk és az egyházak kezdeti békés együttmunkálkodása után tehát hamarosan megindult a felekezeti iskolák elleni támadás. 1946 tavaszán a baloldali sajtóban már megjelentek olyan írások, amelyek kétségbe vonták az egyházi iskolák létjogosultságát.

A támadás éle fõleg a katolikus egyház iskolái és iskolán kívüli nevelõ-oktató szervezetei ellen irányult. 1946 nyarán "adminisztratív", állami intézkedéssel oszlatta fel a belügyminiszter az összes katolikus egyesületet - a "hitbuzgalmi jellegûek" kivételével. Feloszlatták a katolikus paraszt- és munkásszervezeteket, betiltották a katolikus ifjúsági folyóiratokat.

Ezzel szemben 1946. június 2-án kimondták a magyar úttörõmozgalom megalakulását, amely 1948 szeptemberétõl kezdve a 6-14 éves korosztály egyedül engedélyezett ifjúsági szervezeteként mûködött.

A megszüntetett szervezetek között volt a cserkészszövetség is. Ennek jogutódját néhány nappal késõbb, a vallásos pedagógia képviselõinek a vezetésbõl való eltávolítása után - rövid idõre - életre hívták.

1946. július 19-én a belügyminiszter feloszlatta a Magyar Cserkész Szövetséget, majd három nap múlva megalakult ennek jogutódja, a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége. Elnöke a már betegeskedõ Karácsony Sándor lett, a mozgalmat ténylegesen Färber József ügyvezetõ elnök és Jánosi Sándor vezetõtiszt irányította. Az új cserkészmozgalmat teljes mértékben laicizálták: vezetõi között már nem szerepeltek egyházi személyek, az alapszabályból, a programokból és próbaanyagokból kiiktatták a vallásos elemeket.

1947 nyarán már az új szövetség küldött ki 200 fiatalt a franciaországi cserkész világtáborba, a Jamboree-ba. Egy évvel késõbb, 1948-ban a Magyar Cserkészfiúk Szövetsége a centenárium alkalmából Negyvennyolcas Nagytáborra készülõdött. "Kelet-Európai Jamboree"-nek szánták ezt, meg akarták hívni rá a lengyel cseh és román cserkészeket, de várták az albán a bolgár és a szovjet úttörõket is. Erre azonban már nem kerülhetett sor. Az 1948. június 27-én tartott országos közgyûlésen a cserkészszövetség vezetõsége felajánlotta, hogy a szervezet beolvad a Magyar Úttörõk Szövetségébe.[12]

1947 márciusában a koalíciós pártok értekezletén a kisgazda párt képviselõje az addigi kötelezõ hitoktatás helyett a fakultatív hitoktatás bevezetését indítványozta. Nagyszabású kampány indult a fakultatív hitoktatás népszerûsítésére, de a tervezett lépés akkor még, az vallásos tömegek egységes ellenállása miatt meghiúsult.

A "fordulat évében", 1948-ban azután már a hatalom birtokába jutott baloldali politikai erõk nem tûrhették tovább az iskolai nevelés ideológiai-vallási-világnézeti pluralizmusát. A döntõ lépés elkerülhetetlenné vált: sorozatos támadások után sor került az egyházi iskolák államosítására. 1948. június 16-án életbe lépett az iskolák államosításáról szóló 1948:33. t. c.

A baloldali politikai erõk - elvileg - a meglévõ pluralista iskolarendszer keretei között is elérhették volna céljukat. Ehhez azonban évekre, évtizedekre lett volna szükség. Ha a meglévõ állami iskolarendszert fejlesztik tovább, a modern iskolák kiszoríthatták volna azokat a felekezeti iskolákat, amelyek nem bírnak lépést tartani a versenyben. Az állam ugyanis - felügyeleti joga révén - bezárhatja azokat az iskolákat, amelyek nem felelnek meg a megemelkedett követelményeknek. A polgári demokráciák többségében ezt a megoldást alkalmazzák.

Jellemzõ Ortutay Gyula kultuszminiszter véleménye (1947 márciusától 1950 februárjáig volt a tárca birtokosa), amelyet már az államosítás után hangoztatott egy beszédében: "... az iskolaügy elsõrendû politikai és hatalmi ügy, az elemi oktatástól kezdve a felsõ fokig, mert az elemi fokon is éppen úgy, mint az egyetemen arra tanítják a növendéket nyíltan vagy burkoltan, hogy az államhatalom különbözõ posztjain, a szellemi, gazdasági, politikai és egyéb irányító posztjain hogyan viselkedjék és vezesse a hatalom érdekében az ország népét... Az iskolaügyön keresztül az állami apparátusnak módja van, ha tetszik bármiféle eszmét begyakoroltatni, beidegeztetni..."[13]

B) Az "ötvenes évek"

1. Óvodák

A háború ezen a téren is visszaesést hozott, óvodaépületek sokasága vált romhalmazzá. (1938-ban 1140 óvodában 112 ezer gyermeket gondoztak-neveltek, 1945-ben az óvodák száma 992-re csökkent, az óvodás gyermekek száma pedig 52 ezerre esett vissza.) A nõk tömeges munkába állása egyre erõteljesebben kifejezõdõ igényt fogalmazott meg az óvodai rendszerrel szemben, s ez lassú extenzív fejlõdés eredményezett. Ennek tempója csak jóval késõbb, a hetvenes évek elejére gyorsult fel. Az ötvenes évek elejére az óvodások száma elérte a háború elõttit, 1955-ben pedig már 146 ezer óvodásról szólnak a statisztikák.

1949-ben az óvodák a Vallás és Közoktatási Minisztérium (VKM) hatáskörébe kerültek. Ettõl kezdve rendszeresen foglalkoztak az óvónõk át- és továbbképzésével, amelyeken a szakmai ismeretek nyújtásán túl céltudatos ideológiai nevelés is folyt. Az országgyûlés 1953-ban kisdedóvásról szóló törvényt fogadott el, amely szerint az óvoda célja az "óvodáskorú gyermekeknek a szocialista pedagógia célkitûzései szerint történõ nevelése, gondozása és az általános iskolai tanulmányok elõkészítése".

2. Általános iskolák

A hatalomra jutó kommunista párt úgy tekintett az iskolára, mint az engedelmes állampolgárok nevelésének eszközére. Ez jól beleillett abba a koncepcióba, amely a politikai célok elérésének eszközévé kívánta deformálni a társadalmi szervezeteket, a tudományos életet, az irodalmat, a mûvészetet. Természetes, hogy az iskolai nevelést-oktatást is a pártérdekeknek megfelelõen kell megszervezni. Az oktatásügy is a pártpolitika "szolgálólányává" lett.

Jól kitapintható az iskolának szánt szerep változása, ha az általános iskolai tantervek célmeghatározásait vesszük szemügyre. Az elsõ új tanterv 1946-ban (tehát még a "fordulat éve" elõtt) született, s ekképpen fogalmaz: "Az általános iskola célja, hogy a tanulót egységes, alapvetõ nemzeti mûveltséghez juttassa, mindenirányú továbbnevelésre és önnevelésre képessé tegye és közösségi életünk tudatos tagjává nevelje."[14] (Ez a tanterv egyébként igen korszerû elvek alapján született: lehetõvé tette az egyéni hajlamok kibontakoztatását, választható tárgyak és gyakorlatok rendszerét kínálta, törekedett a munkáltatás megvalósítására stb.)

Az 1950-es szocialista tanterv már gyökeresen eltér elõdjétõl. Célként azt tûzi ki, hogy az iskola "tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hûséges fiává, a szocializmus építõjévé nevelje..."[15] A "fegyelmezett állampolgár"-rá nevelés akkoriban nem jelentett mást, mint olyan alattvalói magatartás kialakítását, amely megfelel a monolitikus államhatalom, a diktatórikus parancsuralmi rendszer igényeinek.

Ennek a célnak felelt meg iskolában közvetítendõ ideológia, ami kizárólag a marxizmus-leninizmus lehetett. A Magyar Dolgozók Pártjának 1950. évi közoktatási határozata súlyos hibákat, hiányosságokat állapított meg a közoktatásban: az iskolák "nincsenek eléggé kapcsolatban az eleven élettel, a termeléssel" nem nyújtanak korszerû szakképzést, másfelõl viszont "túlterhelik a tanulókat" Az iskolákra "jelentõs befolyást gyakorol a burzsoá ideológia és különösen a klerikális reakció". Ugyanez a határozat sürgette, hogy "olyan ütemben, amennyire csak gyakorlatilag megvalósítható, a tankönyvek, a tanterv és a tananyag sugározza a marxizmus-leninizmus ideológiáját", emellett felszólított a "klerikalizmus" és a "burzsoá ideológiák" elleni harcra.[16]

Az új szocialista tanterv - bár a nyolcosztályos alsó-felsõ tagozattaos szerkezetet meghagyta - teljesen átalakította a tanítandó tárgyak 1946-ban kialakított belsõ rendjét, arányait, tartalmát; eltörölte a választható tantárgyakat, ugyanakkor mindegyik osztály tananyagát hatalmas méretûvé bõvítette, jelentõs tanulói túlterhelést okozva. Az új szocialista általános iskola teljesen más volt, mint amit a demokratikus közoktatáspolitikusok (Keresztury Dezsõ, Kiss Árpád és mások) 1945-1946-ban megalkottak.

1950. március elsején jelent meg egy minisztériumi utasítás, melynek tárgya "Az iskolai ifjúsági könyvtárak átrendezése és selejtezése" volt. Ebben olvasható, hogy "az iskola ifjúsági könyvtárakban nagy számban találhatók olyan mûvek, amelyek az elõzõ feudálkapitalista rendszer nevelési céljának szolgálatára készültek: érzelgõs vagy öntelt nacionalizmusra, »vallás-erkölcsi« nevelés ürügyén a valóságtól elforduló, azt meghamisító, ún. »idealista« szemléletre, az elõzõ rendszert politikailag alátámasztó klerikalizmusra vagy polgári gondolkodásra nevelnek." A mellékelt lista több száz címet tartalmazott, köztük Benedek Elek és a Grimm-testvérek meséit, Sienkiewitz, May Károly és Donászy Ferenc könyveit. Ezeket a könyveket be kellett szolgáltatni a Papírfeldolgozó Vállalatnak.[17]

Pedagógiai-elméleti hátteret az ideológiai neveléshez a szovjet szerzõk mûveinek egyre szaporodó fordításai szolgáltattak. Nagy példányszámban jelentek meg Goncsarov, Jeszipov, Kalinyin, Krupszkája, Makarenko és mások munkái. S miután a Szovjetunióban a gyermektanulmány és a "polgári" reformpedagógia más áramlatai már a harmincas évektõl kezdve nemkívánatosnak minõsültek, ezek a friss szellemû pedagógiai irányzatok nálunk sem juthattak szóhoz.

Éppígy perifériára szorították, illetve elnémították a tradicionális magyar pedagógiai gondolkodás jó néhány élõ és alkotó képviselõjét. (Prohászka Lajost és Karácsony Sándort nyugdíjazták, Kornis Gyulát internálták stb.)

A már említett 1950-es párthatározat erõteljesen szorgalmazta az iskola és a termelés szorosabb kapcsolatát, a munkás-paraszt származású tanulók lemorzsolódásának felszámolását is.

A lemorzsolódás elleni kampány eredményeképpen az 1952/53-tanévig egyre erõsödött az iskola "megtartó képessége". Az ötvenes évek közepéig sikerült elérni, hogy száz elsõ osztályos közül valamivel több mint a fele fejezze be a nyolcadik osztályt. Ekkor azonban megtört a fejlõdés folyamata: elbizonytalanodott, meggyengült az a központosított szervezet is, amely a bukások és lemorzsolódások elleni harcot folytatta. Késõbb, hatvanas évekig ismét erõsödött az iskola megtartó képessége.

Az ötvenes évek közepére egyre gyakoribbá váltak a diktált ideológiától való "elhajlások, torzulások", egyre több pedagógus mert saját bensõ meggyõzõdésére hallgatva tanítani, nevelni.

1955-ben egy minisztériumi elemzés így értékelte az azt megelõzõ tanévben tapasztalt "jobboldali" jelenségeket: "A közoktatás területén különösen veszélyesen jelentkeznek a vallásos világnézet, a klerikális reakció befolyása, a nacionalista, soviniszta megnyilvánulások, a hazafias nevelés eltorzítása és a burzsoá pedagógiai nézetek. A pedagógusok körében nõ azoknak a száma, akik nyíltan járnak templomba, gyermekeiket hittanra járatják, barátkoznak a papokkal. Hirdetik, hogy az idealista és materialista világnézetet összeegyeztethetõnek tartják, pl. templomba járnak, ugyanakkor »materialista szellemben« tanítanak. Az Alkotmányra hivatkozva hangoztatják, hogy a vallás számukra »magánügy« [...] Nevelõmunkánkban elég gyakran egyoldalúan a demokratikus hazafiság kap teret, nem kap megfelelõ súlyt az utolsó 50-100 év haladó hagyományainak, elsõsorban a munkásosztály és a parasztság felemelkedéséért vívott harcok hõseinek, a Kommunista Párt harcának ismertetése, értékelése, a dolgozó néptömegek történelem-formáló szerepének megmutatása, népi demokráciánk eredményeinek ismertetése."[18]

3. Középiskolák

A háború után a középiskolák hálózatának újjáépítése és fejlesztése is megoldásra váró problémaként jelentkezett. A gimnáziumok száma lassan emelkedett az ötvenes évek elejéig (1937/38 - 173, 1946/47 - 175, 1950/51 - 175), dinamikusabb gyarapodást volt tapasztalható a szakmai középiskolák terén (1937/38 - 112, 1946/47 - 197, 1950/51 - 230). Hasonló dinamizmust mutat a középiskolákban tanuló diákok létszámának a fejlõdése (gimnáziumban és szakmai középiskolában együtt: 1937/38 - 52 349, 1946/47 - 66 100, 1950/51 - 95 765).

A politikai vezetés legfõbb céljai közé tartozott a középiskolákban és a felsõoktatásban tanuló fiatalok szociális összetételének megváltoztatása, azaz a munkás és szegényparaszt származásúak erõltetett beiskolázása. Ez a törekvés kezdetben látványos eredményeket hozott. Ezt a fejlõdést szemlélteti a következõ táblázat:

A középiskolákban nappali oktatásban tanulók száma és megoszlása származás szerint:

Tanév Munkás Paraszt Értelmiségi Egyéb
1937/38 1779 314 50 256
1950/51 33 830 22 640 39 254
1955/56 46 039 25 029 18 502 29 536 [19]

1948 õszétõl 1955-ig a minisztérium szakérettségi tanfolyamokat szervezett. Ez az elõbb egy-, majd kétéves bentlakásos tanfolyam a középiskolát nem végzett munkás- és parasztfiatalok számára tette lehetõvé, hogy két középiskolai tantárgyból érettségi vizsgát tegyenek, majd az ezeknek megfelelõ fõiskolai vagy egyetemi szakon folytassák tovább tanulmányaikat. Az szakérettségi tanfolyamok nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket: a túlfeszített tempó "gyorstalpaló"-jelleget eredményezett, és a minõség rovására ment.

Egy 1954 júliusából származó minisztériumi jelentés arról számol be, hogy a felsõoktatásban tanuló "szakérett" hallgatók többsége "politikailag fejlettebb, öntudatosabb, jobban megedzõdött a problémák leküzdésére, mint a többi hallgató. Jobban kiveszik a részüket a társadalmi munkából, gyakran többféle feladattal is megbízzák õket. Talán ez a megterhelés is hozzájárult ahhoz, hogy a szakérett hallgatók tanulmányi eredménye alacsonyabb volt az átlagnál, s hogy a magasabb évfolyamokra már mintegy a felük lemorzsolódott. A minisztérium - a hibák orvoslására - egyéni foglalkoztatási tervet dolgozott ki a szakérettségizett hallgatók felzárkózatására."[20]

1949-ben valamennyi középiskolát gimnáziummá szervezték át. Létrejöttek az általános gimnáziumok humán és reál (természettudományos) tagozattal. Ahol lehetett külön fiú és leánygimnáziumokat mûködtettek, viszont lányok beiratkozhattak fiúgimnáziumba ott, ahol csak egyetlen fiúgimnázium mûködött. Így ezek koedukálttá váltak. A pedagógiai érvekkel indokolt koedukáció a hatvanas évektõl kezdve vált általánossá középiskoláinkban.

1949 õszétõl az oroszt kötelezõ idegen nyelvként tanulták az általános iskola felsõ tagozatán, a középiskolákban és a felsõoktatásban.

Az általános gimnázium mellett megalakultak a szakgimnáziumok: pedagógiai gimnázium a tanító és óvónõképzõ helyett, valamint közgazdasági, ipari és mezõgazdasági gimnázium. A szakgimnáziumok ilyen elnevezését csak az 1949/50-es tanévben alkalmazták. A következõ év õszén a pedagógiai gimnáziumok megszûntek, helyettük hároméves óvónõ-képzõket és négyéves tanítóképzõket létesítettek. (A tanítóképzõ négy esztendeje után a jelöltek érettségi vizsgát tettek, majd egy év gyakorlati képzés következett, melyet képesítõ vizsga zárt.)

Az ipari, mezõgazdasági és közgazdasági középiskolából ipari, mezõgazdasági és közgazdasági technikum lett. A technikum az általános iskolára épülõ három vagy négy évfolyamos, képesítõ vizsgával záruló, oklevelet adó középiskola-típus volt. A technikumok ebben a formában nem váltották be a hozzájuk fûzött reményeket. Hamar megfogalmazódott a kritika, hogy tantervük túlságosan elméleti jellegû, "nem képeznek a népgazdaság igényeinek megfelelõ középkádereket".[21] A technikumok reformjára a hatvanas évek elején került sor.

1950 szeptemberébe a gimnáziumokban is új tanterv lépett érvénybe. A gimnázium célja eszerint ugyanaz, mint az általános iskoláé: az ott megszerzett ismeretek elmélyítése, továbbfejlesztése, a tanulók alkalmassá tétele "középiskolai ismeretek alapján betölthetõ munkakörök ellátására" és a továbbtanulásra, s mindemellett - a marxista-leninista világnézet szellemében - harc a "reakciós idealista szemlélet" ellen.[22]

Az új tanterv magas óraszámot biztosított a természettudományos tárgyalnak, de emellett - a túlterhelés elleni harc jegyében - csökkentette az óraszámokat. (Ennek következtében olyan tantárgyak maradtak ki, mint a rajz és az ének.)

Hamar kiderült, hogy az általános gimnáziumok nem felelnek meg az elvárásoknak. Az ott végzõ fiatalok zömét 1954-ig (felsõbb szempontok alapján) még fel tudták vetetni a különbözõ felsõoktatási intézményekbe, késõbb azonban már a reális igények alapján próbálták kialakítani a felvételi keretszámokat. Ettõl kezdve a gimnáziumok végzettek csak 25%-a nyert egyetemi felvételt. Az aránytalan fejlesztés következtében a gimnáziumok diákjainak meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy továbbtanulási lehetõségeik szûkülnek, többségüknek fizikai munkát kell majd végeznie.

Erre próbálták felkészíteni õket az ú. n. "politechnikai képzés" bevezetésével. Ideológiai hátteret szolgált ehhez a törekvéshez az elméleti pedagógia fogalomtárában a "politechnikai nevelés" kategóriájának a megjelenése (az értelmi, erkölcsi, esztétikai, testi nevelés mellett). Tanulmányok sokasága jelent meg e témáról, tudományos ülések és nevelési értekezletek egész sorát szentelték a "politechnizáció" kérdésének.

A politechnizáció ügye középiskoláink gyenge pontjai közé tartozott, errõl tanúskodik egy 1955 júliusából származó tervhivatali jelentés: "A gimnáziumi oktatás-nevelés egyik megoldásra váró fõ problémája a politechnikai képzés megvalósítása" - olvashatjuk a jelentésben. "Az a tény, hogy a gimnáziumot végzett tanulók jelentõs része a termelõmunkában helyezkedik el, a kommunista nevelés teljessége mellett megköveteli, hogy a termelésre vonatkozó ismeretekkel (a termelési folyamat alapelvei, néhány alapvetõ készség) felfegyverezzük a tanulókat. Ez a politechnizáció lényege, mely ha hiányzik az általánosan képzõ gimnáziumból, a sokoldalúan képzett ifjúság eszménye jelentõs csorbát szenved."[23]

4. Felsõoktatás, pedagógusképzés

A háború után a felsõoktatás sorozatos reformok színtere volt. Az elsõ átfogó reformra 1948 júniusában került sor, ennek során deklarálták az egyetemek nyitottságát a munkások és parasztok gyermeki elõtt. Keretszámokat fogalmaztak meg: az egyetemekre felvett hallgatók 60%-át munkás-paraszt fiatalokból kívánták verbuválni.

A további változtatások során erõltetett tananyagcsökkentést hajtottak végre, amelyek iskolásan didaktikus módszerek alkalmazásával párosultak: a kötelezõen elõírt tankönyvet vagy jegyzetet visszhangzó elõadásokat azok anyagát mechanikusan visszakérdezõ szemináriumok követték. Az oktatás színvonala így egyre csökkent, a tudományos teljesítményeket nem honorálták.[24] Az egyetemek "szocialista átszervezése" ürügyén számos kiváló professzort fosztottak meg katedrájától.

1949 februárjában megváltoztatták az egyetemek belsõ szervezetét: az addigi egységes bölcsészettudományi karból kiváltak és önálló karként mûködtek tovább a természettudományi fakultások.

1952. május 12-én minisztertanácsi határozatot hoztak arról, hogy a fõiskolai és egyetemi tanulmányokra jelentkezõket írásbeli és szóbeli felvételi vizsga alapján válasszák ki. A vizsgabizottság "mérlegeli a jelölt világnézetét, a jellemérõl kialakult benyomást, társadalmi helyzetét, pszichológiai adottságait, testi alkalmasságát; az utóbbiakat a vizsgabizottság véleménye alapján, az elõbbieket pontozással."[25] A keretszámok továbbra is érvényben maradtak: ezután is gondosan ügyelni kellett arra, hogy az egyes karokon megfelelõ legyen a hallgatók szociális összetétele és a nõk aránya. A tanulmányi szempont csak ezután következett: "Ha a jelentkezõk száma jelentõsen felülmúlja a megadott keretet szociális kategóriánként is, akkor a tanulmányi eredményeket kell fokozott mértékben figyelembe venni" - utasít egy felvételi irányelveket tartalmazó korabeli leirat.[26]

Az ötvenes évek közepére sikerült elérni, hogy az egyetemekre és fõiskolákra felvettek több mint 66%-a munkás és paraszt származású legyen. Az értelmiségi szülõk gyermekeinek jóval nehezebb volt bejutniuk a felsõoktatásba, 1955-ben a jelentkezõk közel 69%-át nem vették fel.

A keretszámok merevsége olykor nemcsak az "egyéb származású" vagy "osztályidegen" fiatalokat sújtotta, egyes esetekben az új rend tisztségviselõit is hátrányos megkülönböztetésben részesítették - ha szüleik nemkívánatos rétegbõl származtak. Erre szolgáltat példát egy 1956 márciusából származó párthatározat: "Egy nagyobb falu jól dolgozó párttitkárának jól tanuló gyermeke nem nyert felvételt, mert egyéb származású - az apa korábban önálló cipész volt - de községébõl a szocialista mezõgazdaság elõnyeirõl általa meggyõzött tsz-tag, illetve középparaszt gyengébb elõmenetelû gyermeke felvételt nyert, kis létszámú szakokon ugyanis 1 fõ 5-10%-kal is ronthatja az arányt."[27]

Az "új értelmiségi" réteg képzését szolgálta az esti és a levelezõ oktatás bevezetése is. Fõiskolákon és egyetemeken az 1951/52-es tanévrõl, általános iskolákban és gimnáziumokban pedig az 1952/53-as tanévtõl kezdve tanulhattak a "dolgozók széles rétegeinek gyermekei" (elsõsorban a munkáskáderek).

Az általános iskolák rendszerének kiépítésével párhuzamosan megnõtt az igény a szaktanárok iránt. Ezek képzését kezdetben a tanítók átképzésével próbálták megoldani. 1947 nyarán elkezdõdtek az elsõ szaktanítói tanfolyamok: két nyáron át tartó kurzus és közben egyéves egyéni tanulás után tehettek vizsgát és szerezhettek képesítést az elsõ átképzett tanítók. 1950 õszétõl a szaktanítók képzése hároméves tanfolyam keretében történt. A kurzusokat a nyári szünetekben tartották, s évközi egyéni konzultációkkal egészítették ki. Az itt szerzett oklevél már egyenértékû volt a pedagógiai fõiskolákon szerezhetõ általános iskolai tanári oklevéllel.

Ez utóbbi is új intézménytípus volt, a polgári iskolai tanárképzõ fõiskolát váltotta fel. 1947-ben nyílt meg a budapesti és a szegedi pedagógia fõiskola, ezeket követte 1948-ban a debreceni (1949-ben Egerbe telepítették) és a pécsi intézmény.

Az 1949-es egyetemi reform idején megszüntették a középiskolai tanárképzõ intézeteket és tanárvizsgáló bizottságokat. A középiskolai tanárok képzése ettõl kezdve az egyetemi karok feladata lett. Azóta is tartó polémiák kezdõdtek arról, hogy miképpen egyeztethetõ össze az egyetem tradicionális "tudósképzõ" funkciója a tanárképzés pragmatikusabb szempontjaival.

1954 elején az Oktatási Minisztérium munkatársai javaslatot terjesztettek elõ az MDP Politikai Bizottsága részére a tanárképzés egységesítésérõl. A koncepció a középiskolai és az általános iskolai tanárképzést egyöntetûen az egyetemekre kívánta telepíteni, a pedagógiai fõiskolákat pedig fokozatos felszámolásra ítélte. Az elképzelés hátterében a középiskolai tanárok tömeges képzése állt: a számítások szerint 1957-ig 3370 frissen képzett tanárból csak 415-re lett volna szükség.[28] A párt elhamarkodottnak ítélte a tanárképzés ilyen mérvû átalakítását, így az ügy lekerült a napirendrõl. (Az egységes tanárképzés problémája azóta is vissza-visszatérõ eleme a pedagógusképzés reformjáról szóló elképzeléseknek.)

Az egyetemek és fõiskolák hallgatósága körében az ötvenes évek közepére egyre többször fogalmazódtak meg a rendszer visszásságait érintõ kritikus gondolatok. A politikai vezetés viszont nem tûrt semmiféle "másképpen gondolkodást", a hivatalos ideológiával össze nem egyeztethetõ gondolatokat "ellenséges nézetnek" bélyegezték, és szigorúan megtorolták.

Az egyetemi ifjúság kritikus magatartását az ideológiai nevelés hiányosságának tudták be. 1955 márciusában ezt írták egy minisztériumi jelentésben: "Az egyetemi munka legnagyobb hiányossága a nevelés terén van. Az egészséges és konstruktív kritika mellett - oktatók és diákok körében egyaránt - nagymértékben jelentkezett a népi demokráciánk eredményeinek lebecsülése, a hibák mértéktelen felnagyítása, valamint a kijavításuk tekintetében táplált türelmetlenség és pesszimizmus. [...] Fellelhetõk különféle ellenséges ideológiai nézetek, mint pl. a kozmopolitizmus, pacifizmus és különösen a nacionalizmus különféle válfajai (sovinizmus, antiszemitizmus, a Szovjetunió lebecsülése, narodnyikizmus). Az egyetemek többségén nem folyik komoly ideológiai, politikai harc ezek ellen az ellenséges nézetek ellen."[29]

Ahogyan nõtt a fiatalság elégedetlensége, úgy szaporodtak a tettlegességgé fajuló akciók is: "A jobboldali megnyilvánulások - olvashatjuk egy minisztériumi belsõ használatra szánt jelentésben - nem szûntek meg, hanem sok esetben nyílt provokációk formájában jelentkeztek. A Budapesti Mûszaki Egyetemen po. az április 4-i felvonulásra készülõ katonai egységeket destruálták, a debreceni Tudományegyetemen többször megrongálták, vagy ellopták a hangerõsítõ berendezést, hogy a politikai tömegakciók lebonyolítását akadályozzák. Ugyanezen egyetemen a pártbizottság titkárának követelésére húsvét másnapján a rektorhelyettes szünnapot rendelt el. A Népstadionban tartott kosárlabda Európa-bajnokságról a rendõri szerveknek több egyetemi hallgatót kellett kivezetni a Szovjetunió elleni tüntetésben való részvétel miatt."[30]

Az egyetemi és fõiskolai hallgatók fontos szerepet játszottak az 1956-os forradalomban. Az egyetemi ifjúság követelte Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, többpárti választások kiírását, a szovjet csapatok kivonását, a beszolgáltatási rendszer eltörlését, a Kossuth-címer visszaállítását és a Sztálin-szobor eltávolítását. 1956. október 23-án a Petõfi-szobor elõtt tüntetés zajlott le, amelyen már nemcsak az ifjúság képviselõi vettek részt: az idõközben 200 ezer fõre duzzadt tömeg az Országház elé vonult. Ezzel kezdetét vette a forradalom, amelyben az ifjúság kezdeményezõ szerepet vállalt.[31]

A DISZ (Demokratikus Ifjúsági Szövetség) Petõfi Köre még 1956. szeptember 28-án vitasorozatot rendezett a köznevelésrõl, amelyen részt vettek a párt- és állami vezetés képviselõi is. Jóború Magda oktatási miniszterhelyettes kritikus hangvételû bevezetõ elõadásában a korabeli tantervekrõl és tankönyvekrõl szólva azt fejtegette, hogy: "1950 óta milyen sokszor kerültek átdolgozásra tanterveink, tankönyveink, s egyes esetektõl eltekintve mily kevéssé vált hasznukra." "Ha valaki a dogmatizmus, sematizmus, a személyi kultusz kulturális életünket mérgezõ hatását frappáns példákkal akarja illusztrálni, e célra kiválóan alkalmas szépirodalmi és publicisztikai alkotások mellett a siker biztos tudatával lapozhatja fel számos tankönyvünket is."[32] Az ötvenes évek dogmatikus szellemi légkörében "eretnek" gondolatnak számított, hogy az elõadó sürgette a korábban felsõbb utasításra megszüntetett lélektani, különösen a gyermeklélektani kutatások folytatását.

1956. október 1-tõl 6-ig pedagógiai tanácskozást tartottak Balatonfüreden. Ezen már nemcsak a korszak neveléstudományának hivatalosan elismert képviselõi vettek részt, hanem néhányan azok közül is, akiket korábban "adminisztratív úton" félreállítottak. A konferencia jelentõs eseménye volt, hogy Mérei Ferencet, a gyermeklélektan kiváló hazai képviselõjét nyilvánosan rehabilitálták. Az értekezleten elfogadott nyilatkozat hangsúlyozta, hogy "minden további elõrehaladás elengedhetetlen feltétele a neveléstudományi kutatás és a tudományos kritika szabadsága".[33]

C) Forradalom és rendszerváltás között

Az Oktatásügyi Minisztérium illetékesei 1956. november 2-án tervezetet tettek közzé, amely egy átfogó reform elsõ lépéseként értelmezhetõ. Az általános és középiskolák történelemtankönyveit kivonták, az irodalom- és földrajz könyveknek a Szovjetunióra vonatkozó részeit kihagyták, megszüntették az orosz nyelv kötelezõ oktatását, és lehetõvé tették a szabad vallásoktatást. A forradalom bukása után ezeket az intézkedéseket visszavonták, s a minisztérium illetékesei elõírták, hogy az iskolai oktató-nevelõ munka a "marxizmus-leninizmus, a tudományos világnézet szellemében" folyjon.

Az egyedül üdvözítõnek hirdetett ideológiához való visszatérést több intézkedéssel segítették: 1957 márciusában az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) Központi Bizottsága határozatot hozott az ifjúság ideológiai nevelésérõl. Újból deklarálták a munkás- és parasztszármazású fiatalok felsõoktatásba való bekerülésének adminisztratív eszközökkel való segítését: a kívánatos arány 50%. Megtartották az "osztályidegen" kategóriáját is. 1958 júliusában láttak jelentek meg az MSZMP mûvelõdéspolitikai irányelvei. A pártdokumentum nyíltan hirdette, hogy "a burzsoá életszemlélet és gondolkodásmód, erkölcs és ízlés visszaszorításában és megsemmisítésében a legnagyobb szerepük azoknak az oktatási intézményeknek van, amelyekre a párt és a kormány ifjúságunk tudatának és magatartásának formálását bízta."[34]

Mindemellett történtek olyan kísérletek is, amelyek a korábbi hibák egy részének felszámolásával próbálták jobbítani a "szocialista" iskolát. A középiskolában ismét helyet kaphatott az ének és a rajz, véget vetve az esztétikai nevelés teljes elhanyagolásának. Az általános iskola felsõ tagozatán nagyobb hangsúlyt kívántak adni Magyarország földrajzának. A magyar irodalom és történelem tárgy tankönyveinek "aktualizáló", "átpolitizált" jellegét bírálták, egyes osztályokban új könyveket vezettek be.[35]

A tanító és óvónõképzés színvonalának emelését célozta két törvényerejû rendelet. Az addigi középfokú tanítóképzõket felszámolták, s 1959. szeptemberében megnyíltak az érettségire épülõ három évfolyamos felsõfokú tanítóképzõ intézetek. Az elsõ ilyen intézetek kapui Budapesten, Gyõrben, Esztergomban, Szegeden, Debrecenben, Jászberényben, Baján, Kaposváron, Sárospatakon, Szombathelyen és Nyíregyházán nyíltak meg. A felsõfokú tanítóképzõ intézetek tanítóképzõ fõiskolává való átszervezésérõl 1974 augusztusában született törvényerejû rendelet.

Ugyancsak 1959 szeptemberében a középfokú óvónõképzõk is megszûntek, s helyüket kétéves felsõfokú óvónõképzõ intézetek vették át Kecskeméten, Sopronban és Szarvason. (Kecskeméten azóta tanítók képzése is folyik fõiskolai szinten, a soproni, szarvasi és hajdúböszörményi óvónõképzõ intézetek 1990 szeptembere óta mint óvóképzõ fõiskolák mûködnek tovább.)

1959 szeptemberétõl a pedagógiai fõiskola új neve: tanárképzõ fõiskola. A képzés háromról négy évre emelkedett.[36]

* * *

1961-ben nagyszabású oktatási reformra került sor. A reform elõkészítésében - sajátos paradoxonként - egyaránt megfigyelhetõ az konzervatív ideológiai szólamokat hangsúlyozó csoport elõretörése, és a kommunista nevelést, a "szocialista" iskolát szakmai szempontból jobbítani szándékozó pedagógusok térnyerése. (Az általában konfliktuskerülõ, lassú reformokra kész, de alkalmanként visszakozó, "megkeményedõ" vezetési stílus az egész Kádár-korszakra jellemzõ volt.)

Reformra szükség volt, hiszen az ötvenes évek erõltetett beiskolázása az értelmiségi pályákon túltermelést, s ezáltal elhelyezkedési nehézségeket okozott. A gimnáziumot végzetteknek csak mintegy 22-25%-a kerülhetett egyetemekre, fõiskolákra, ám az érettségizettek tömegei nem akartak fizikai munkát végezni. (Jellemzõ adat, hogy 1958-ban az érettségizetteknek csak 12%-a volt hajlandó fizikai munkát vállalni.) A politechnizáció jelszavának felélesztésével éppen ezt a krónikus helyzetet próbálták meg orvosolni: a középiskolás diákok fogadják el, hogy jövendõ életpályájuk nem feltétlenül értelmiségi pálya lesz.

A gyakorlati munkavégzés megszerettetését szolgálta az 1958-ban már bevezetett "gyakorlati foglalkozás" c. tantárgy, és az ú. n. 5+1-es oktatási forma alkalmazása a gimnáziumokban. Ez azt jelentette, hogy a tanulók hetente öt napot hagyományos iskolai oktatás keretei között töltöttek, egy napig pedig ipari üzemben fizikai munkát végeztek, így egy szakmában elõképzettségre tettek szert.

Az 1961-ben becikkelyezett új oktatási törvény (1961:3. tc.) az 5+1-es modell bevezetését azzal indokolta, hogy szükségessé vált az iskola és az élet kapcsolatának szorosabbá fûzése, a tanulók felkészítése a termelõmunkában való részvételre.

Az új tanulásszervezési mód nem bizonyult életképesnek. A szervezetlenség miatta a tanulók gyakran tétlenül, vagy éppenséggel "csellengéssel, lógással" töltötték idejüket. A "szakmai elõképzés" elképzelése is látványosan megbukott. (1963-ban például 22 738-an érettségiztek gimnáziumokban. közülük szakmai minõsítõ vizsgát 6176-an tettek, de csak 161-en vettek részt a már tanult szakma befejezõ képzésén.[37] Ugyanakkor évente 3-5000 érettségizett ment el szakmunkástanulónak, de nem abba a szakmába, amelyben elõképzést kapott, hanem amelyhez kedvet, tehetséget érzett.[38]) Az 1965-ös korrekció során az 5+1-es rendszert megszüntették, helyette tagozatos (nyelvi, természettudományos vagy ének-zenei) osztályokat hoztak létre a gimnáziumokban. (A korábbi humán és reál tagozatokat a törvény nyomán már hamarabb felszámolták.)

A törvény új iskolatípusként létrehozta a szakközépiskolát. Ez az intézmény kettõs célkitûzést hivatott megvalósítani: valamely szakmában szakképesítést kell nyújtania, de a szakmai képesítõ vizsga mellett érettségi vizsgával zárul. Ez pedig az a végzett tanulókat feljogosítja arra, hogy felvételi vizsgát tegyenek valamely felsõoktatási intézményben. A szakközépiskolát a kettõs cél elégtelen megvalósítása, a megkérdõjelezhetõ színvonal miatt késõbb sok kritika érte. Ugyancsak az 1961-es oktatási törvény irányozta elõ a középfokú technikumok felsõfokúvá fejlesztését. A felsõfokú technikum már a gimnáziumot, vagy szakközépiskolát végzett fiatalok számára létesült.

Az 1961-es törvény 1965-ös korrekciója visszakozást hozott a szakközépiskolák terén is. A korábban elõtérbe helyezett, kívánatosnak feltüntetett iskolatípus helyett ekkor már a hároméves szakmunkásképzés fejlesztése került az érdeklõdés középpontjába. A demográfiai hullám miatt felduzzadt általános iskolát végzõ évfolyamok jelentõs részét szakmunkásképzõ intézetekbe "terelték".[39]

A törvény a tankötelezettséget 16 éves korig terjesztette ki. (Egy hosszú távú fejlesztési koncepció ugyanakkor már a 18 éves korig tartó iskolázás általánossá tételét tûzte ki célul.)

Az MSZMP VIII. kongresszusa 1962 novemberében megszüntette a tanulóifjúság származás szerint való kategorizálását. A munkás- és paraszt származású gyerekek felsõoktatásban tapasztalható aránya csökkent. A hátrányok kompenzálására a párt a központi költségvetésbõl több millió forintot szánt különféle felkészítõ tanfolyamok szervezésére.

Az 1961-es oktatási törvény utáni magyar iskolarendszer elemeit a következõ táblázat szemlélteti:

Egyetemek,
 Fõiskolák
Érettségi vizsga Érettségi és szakmai vizsga
18 Gimnázium Szakközépiskola Szakmunkás vizsga Szakmai alapfokú v.
17 Szakmunkásképzõ intézet
16 Szakiskola
15
14 Általános iskola felsõ tagozat
13
12
11
10 Általános iskola alsó tagozat
9
8
7
6 Óvoda
5
4
3

A magyar iskolák rendszere 1961-ben

Az általános iskola a hatvanas évekre valóban "általánossá", (tehát általánosan elterjedtté) vált, de hamar megmutatkoztak az extenzív fejlõdési szakaszból az intenzívbe való áttérés nehézségei: megtorpant az "iskolai sikeresség" fejlõdésének üteme. Majd lassú fejlõdés után a hetvenes évek elejére ismét aktuálissá vált egy újabb kampány a "bukásmentes iskoláért". A fejlõdés a nyolcvanas évek közepére már azt eredményezte, hogy a tanköteles gyerekek 95 százaléka elvégezte az általános iskolát.[40]

Látható: a központilag irányított és ellenõrzött, centrális tantervekkel, uniformizált tankönyvekkel és módszerekkel mûködõ általános iskola fejlõdése, általánossá válása megtorpanásokkal tûzdelt folyamat volt, a fellendülés fázisait ciklikus visszaesések törték meg.

Érdemes belelapozni a kor tanterveibe. Az általános iskolák számára 1963-ban kiadott tantervben a következõ célmeghatározás olvasható:

"Az általános iskola célja, hogy megalapozza a kommunista ember személyiségének kialakítását. Ennek érdekében

Figyelemre méltó anakronizmus: Míg az 1950-es tanterv a "szocialista ember"-rõl ír, addig - 1956 tragédiája után - 1963-ban már a "kommunista ember" az elérendõ cél.

Mint láttuk, az 1961-es reformhoz képest az 1965-ös korrekció visszavonulást jelentett. A hatvanas évek második felében mégis megkezdõdött az új oktatáspolitika alapelveinek a kidolgozása. Új vonás, hogy ezekbe a munkálatokba már bevonták a tágabb értelemben vett szakértõi szférát is: közgazdászok és szociológusok dolgoztak együtt az új reform tartalmának kidolgozásában. Ezekben az években végezték az elsõ korszerû társadalmi rétegzõdés-vizsgálatokat, amelyek kimutatták: az iskolarendszer egyenlõsítõ törekvése ellenére továbbra is hozzájárul a társadalmi egyenlõtlenségek újratermeléséhez.[42] Ennek is köszönhetõ, hogy a közvéleményben egyre hangsúlyosabban megfogalmazódott az igény a közoktatás származásbeli hátrányokat csökkentõ, kompenzáló funkciójának fejlesztésére.

Az új reform elõkészítésében tehát a szakma (pedagógusok és társadalomtudományi kutatók) képviselõi is részt vettek, a munkálatok végsõ szakaszában a szakértelmet mégis elnyomták a pártfunkcionáriusok propagandisztikus szólamai. A párt végül is - nem elõzmények nélkül, de utolsó alkalommal - közvetlen, hatalmi eszközökkel akart beleavatkozni az osztálytermekben folyó nevelõ-oktató munkába. Az 1972-es oktatáspolitikai párthatározat így - noha sok progresszív elem helyet kapott benne - mégis felemás megoldások sorát eredményezte.

Az oktatás korszerûsítését a meglevõ iskolarendszer keretei között kívánták végrehajtani. A párt által irányított tartalmi reform több pozitív és negatív elemet tartalmazott: 1. a tanulók túlterhelésének kiküszöbölése érdekében központilag elõírt tananyag-csökkentést hajtottak végre, 2. ösztönözték a rugalmas "keret-tanterv" kidolgozására irányuló tanterv-elméleti kutatásokat, 3. a tantárgyakban szereplõ mûveltség-tartalmak korszerûsítésére kevesebb gondot fordítottak a kelleténél, 4. mindemellett szorgalmazták az ideológiai nevelés hatékonyságának növelését.[43] A párthatározat hosszú távon végül is elõsegítette a magyar iskolaügy belsõ modernizációs munkálatainak felgyorsítását. Megélénkültek a tanterv-elméleti kutató-fejlesztõ munkálatok, korszerûbb tankönyvek születtek, kísérletek történtek a szaktárgyi szétaprózottságot felszámoló integrált oktatás (komplex és integrált tantárgyak) bevezetésére.

Egyébként is megfigyelhetõ, hogy már a hatvanas évek végétõl kezdve tágabb teret kaptak a tanulásra irányuló didaktikai kutatások, megjelentek az audio-vizuális eszközök, a programozott oktatás különféle formái. Az iskola szerkezetét és tartalmi munkáját újjáformáló iskolakísérletek indultak.

Ezek közül a legelsõ 1969-ben indult Szentlõrincen, Gáspár László irányításával. (A munkálatokat 1969-ben engedélyezte a Mûvelõdési Minisztérium, s 1971-ben az intézetet kísérleti iskolává nyilvánították. 1990 óta az intézetet az alternatív iskolák között tartják számon.)

A szentlõrinci kísérlet több ponton kívánta átalakítani a hagyományos iskolai nevelés-oktatás tartalmát és szervezetei kereteit: A nevelési folyamatot "pedagógiailag reprodukált társadalmi gyakorlat"-ként értelmezték, amely - szakítva a hagyományos iskola egyoldalúságával - Szentlõrincen négy fõ tevékenységi formát jelentett: a tanítás-tanulást, a termelés és gazdálkodás egységét, a közügyek intézését és a szabadidõs-tevékenységet. Mindemellett gondot fordítottak arra, hogy az iskolában közvetített alapmûveltség ne szétaprózott ismerettöredékeket eredményezzen, hanem a világkép egységét jelenítse meg. (A világkép ebben az értelmezésben a világ egészének egyszerûsített - a tanulók fejlettségéhez méretezett - leképezése.)[44] A szentlõrinci kísérlet koncepciója, illetve az idõközben szerzett tapasztalatok alapján 1987 óta Sarkadon középiskolai szinten folyik iskolakísérlet.

A hetvenes évek elejétõl megélénkültek a tanulók egyéni képességeinek sokirányú és intenzív fejlesztését célzó pedagógiai kísérletek is. 1971-ben kezdõdött annak a komplex pedagógiai programegyüttesnek a kidolgozása, amelyet azóta a pedagógiai köznyelv - kidolgozójáról, Zsolnai Józsefrõl - "Zsolnai-módszer"-nek nevezett el. Az új pedagógia kimunkálása anyanyelvi-helyesejtési fejlesztõ programmal vette kezdetét, amelyet 1979-ben a nyelvi-irodalmi-kommunikációs nevelés (NYIK) koncepciója követett, végezetül 1985-tõl 1993-ig tartott az értékközvetítõ iskola modelljének kialakítása. A Zsolnai pedagógiai koncepció azóta számos hazai iskolában talált követõkre.

Az 1985-ben becikkelyezett 1. törvény a pártállami korszak utolsó lényeges közoktatáspolitikai dokumentuma. Sorra veszi a tanulók, a hallgatók, a pedagógusok és szülõk jogait és kötelességeit; meghatározza az óvoda, az alapfokú, középfokú és felsõfokú oktatás intézményeit. Foglalkozik a felnõttoktatás, az alapfokú mûvészetoktatás kérdéseivel, szól a diákotthonokról és a nemzetközi kapcsolatokról egyaránt. Hangsúlyt fektet az iskola és a környezet, a konkrét társadalmi miliõ kapcsolatának erõsítésére. Az iskolaállítást és -fenntartást állami jognak tünteti fel, de egyes iskoláknak nagyobb önállóságot juttat. Sõt - a korszerû szocialista iskola megvalósítása érdekében - egy szûken meghatározott körben "egyedi megoldások alkalmazását", iskolai kísérletek folytatását engedélyezi. Ennek eredményeként a nyolcvanas évek végén valóban megnõtt az iskolák önállósága, egyre több helyen választottak alternatív pedagógiai programot. (Jellemzõ példa erre a solymári Waldorf-óvoda megnyitása 1989-ben, vagy a budapesti Alternatív Közgazdasági Gimnázium létrehozása.)

A rendszerváltozás a magyar iskoláztatás történetében is fordulópontot jelent: megkezdõdhetett egy demokratikus jogállam iskolarendszerének a kialakítása. Az 1990. január 24-én elfogadott törvény szól a lelkiismereti szabadságról, a vallásszabadságról és az egyházakról. A törvény 17. paragrafusa lehetõvé teszi, hogy "egyházak és más jogi személyek iskolákat és egyéb oktatási-nevelési intézményeket állítsanak".[45]

Az 1990-es évek elejétõl kezdve a felekezeti iskolák többsége a vonatkozó törvény értelmében tíz év alatt visszakerül egykori tulajdonosuk birtokába. Az intézmények átadása - noha a fokozatosság elvének érvényre juttatását törvény írta elõ - több helyen bizonytalanságot, átgondolatlan lépéseket eredményezett.[46]

1993-ban fogadták el az új oktatási törvényt. Ez az alapdokumentum ötéves kortól iskola-elõkészítõt ír elõ, s rendelkezik a tíz évfolyamos alapképzést nyújtó általános iskoláról. A tankötelezettség továbbra is 6-tól 16 éves korig tart. A törvény a középiskola-típusok több új változatáról szól: 4, 6, 8, esetleg 9 osztályos gimnáziumokat sorol fel. További új elem a tízéves alapképzést lezáró alapmûveltségi vizsga, valamint egy keretjellegû Nemzeti Alaptanterv szükségességének megfogalmazása. A törvény rendelkezik az egyházi, alapítványi és magániskolákról, leírja az állami-önkormányzati iskolák világnézeti semlegességének követelményét. Ugyanabban az évben a felsõoktatásról is törvényt fogadott el a parlament.

A törvény nyomán felgyorsultak a Nemzeti Alaptanterv kidolgozásának munkálatai. Ennek szövegét 1995 októberében fogadta el a minisztertanács. Az évtized közepén a magyar iskolák rendszere jóval összetettebb, színgazdagabb képet mutat, mint néhány esztendõvel korábban. Befejezésül ezt a helyzetet foglaljuk össze a következõ oldalon látható táblázat segítségével:

Egyetemek, Fõiskolák
Érettségi vizsga Érettségi és szakmai vizsga
18 Gimnázium Gimnázium Gimnázium Szakközépiskola Szakmunkás vizsga Szakmai alapfokú v.
17 Szakmunkásképzõ intézet
16 Szakiskola
15
14 Általános iskola felsõ tagozat
13
12
11
10 Általános iskola alsó tagozat
9
8
7
6 Óvoda
5
4
3

A magyar iskolák rendszere 1995-ben[47]

Jegyzetek

[1] Az 1946. évi 22. tc. szövegébõl.

[2] A Kisgazdapárt reform-tervezetérõl beható elemzést nyújt Fehér Erzsébet az Új magyar köznevelés c. tanulmányában. In: Tanulmányok a magyar nevelés felszabadulás utáni történetébõl. Neveléstörténeti füzetek. 4. sz. OPKM, Bp., 1986. 21-28.o.

[3] Idézi: Fehér (1986): i.m. 23.o.

[4] Közli: Fehér (1986): i. m. 24.o.

[5] Németh László: A tanügy rendezése. In: Németh László: Mûvelõdéspolitikai írások. Bp., é.n. 145.o.

[6] Németh László (1945): i.m. 149.o.

[7] Németh László (1945): i.m. 149.o.

[8] Lásd e témáról bõvebben Mészáros István két tanulmányát: Kodály, Németh László és a reformpedagógia. Magyar Pedagógia, 1982. 4.sz. 527-538.o., Uõ: Németh László, a pedagógus. Pedagógiai Szemle, 1989. 11.sz.

[9] Idézi Mészáros (1982): i.m. 314-315.o.

[10] Idézi: Huszár István: A NÉKOSZ évfordulója c. tanulmányában Magyar Pedagógia, 1987. 1. sz. 5.o.

[11] Magyar Statisztika Évkönyv. Új folyam LI-LIV. (1943-46) Bp., 1948. 253-270.o.

[12] Lásd Mészáros István e tárgyról írt tanulmányát: A Magyar Cserkészfiúk Szövetsége (1946-1948). In: Tanulmányok a magyar nevelés felszabadulás utáni történetébõl. Neveléstörténeti Füzetek. OPKM, Bp., 1986. 43-50.o.

[13] Ortutay Gyula: Mûvelõdés és politika. Bp., 1949. 291-292.o.

[14] Tanterv az általános iskola számára. Kiadja a m. vallás- és közokt. Min. 75 00/1946 VKM sz. rendeletével. Országos Köznevelési Tanács, Bp., 1946. 14.o.

[15] Tanterv az általános iskolák számára. A vallás- és közokt. Min. 1220-10/1950 VVKM. Sz. rendeletével. Tankönyvkiadó, Bp., 1950.

[16] Mészáros István: A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája 996-1996. Tk., Bp., 1996. 118.o.

[17] Mészáros (1996a): i.m. 118.o.

[18] Dokumentumok... 79. o.

[19] Dokumentumok... 693.o.

[20] Lásd: Elõterjesztés az Oktatásügyi Minisztérium Kollégiumához a szakérettségizett hallgatókkal való foglalkozás módszereire az egyetemeken. In: Dokumentumok... 40-42.o.

[21] Lásd: A Minisztertanács Titkárságának javaslata az általános iskolát végzett fiatalok oktatási reformjának elõkészítésére. 1954. okt. 8. In: Dokumentumok... 115.o.

[22] Lásd: Mészáros (1996a): i. m. 121.o.

[23] Az Országos Tervhivatal Kulturális és Szociális Osztályának észrevételei a gimnáziumi és technikumi képzésrõl. 1955. július 29. In: Dokumentumok... 134-135.o.

[24] Lásd: Kelemen Elemér - Kardos József: 1000 éves a magyar iskola. Korona Kiadó, Bp., 1996. 108.o.

[25] Közli: Mészáros (1996a): i m. 133.o.

[26] Idézi: Kelemen-Kardos (1996): i. m. 111.o.

[27] A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetõségének határozata az egyetemi, fõiskolai és középiskolai felvételekrõl. 1956. március 8. In: Dokumentumok... 219.o.

[28] Lásd: Kelemen-Kardos (1996): i. m. 117.o.

[29] Informatív jelentés az Oktatásügyi Minisztérium Kollégiuma részére a felsõoktatás helyzetérõl. 1955. március 18. In: Dokumentumok... 75.o.

[30] Informatív jelentés az Oktatásügyi Minisztérium Kollégiuma részére. Az egyetemek politikai helyzete. 1955. aug. 26. In: Dokumentumok... 91.o.

[31] Lásd: Kelemen-Kardos (1996): i. m. 114.o.

[32] Jóború Magda Bevezetõ elõadása a Petõfi Kör köznevelési vitáján. 1956. szept. 28. In: Dokumentumok... 253.o.

[33] Közli: Mészáros (1996a): i. m. 145.o.

[34] Idézi: Setényi János: Az 1961. évi III. (oktatási) törvény politikai vázlata. In: Az oktatási törvénykezés hazai történetébõl. OPKM, Bp., 1992. 66.o.

[35] Lásd: Kelemen-Kardos (1996): i. m. 116.o.

[36] Mészáros (1996a): i. m. 159.o.

[37] Kelemen-Kardos (1996): i. m. 118.o.

[38] Kardos József - Kornidesz Mihály (1990): Dokumentumok... 409.o.

[39] Lásd: Setényi (1992): i. m. 70.o.

[40] Lásd: Sáska Géza tanulmányát e tárgyban: A szakaszos fejlõdés tünetei a magyar közoktatás-politikában 1850-1980 között. Pedagógiai Szemle, 1990. 7-8.sz. 632-647.o.

[41] Tanterv és utasítás az általános iskolák számára. Kiadja a Mûv. Min. a 16/1962/M.K. 23 MM utasítással. Tk., Bp., 1963. Lásd e témáról Horánszky Nándor tanulmányát: Az általános iskola átfogó célja és feladatai. Pedagógiai Szemle, 1988. 1.sz. 330-341.o.

[42] Lásd Halász Gábor tanulmányát e témáról: Az 1972-es oktatáspolitikai párthatározat. In: Az oktatási törvénykezés hazai történetébõl. O.P.K.M. Bp., 1992. 74-75.o.

[43] Lásd e témáról bõvebben Halász Gábor idézett tanulmányát és Ballér Endre monográfiáját a magyar tantervelmélet történetérõl: Tantervelméletek Magyarországon a XIX-XX. században. Bp., 1996. 128. o., továbbá Mészáros István (1996b): Ateista nevelés iskoláinkban 1950-1990. Eötvös József Könyvkiadó, Bp.

[44] Gáspár László: A szentlõrinci iskolakísérlet elsõ szakasza. Pedagógiai Szemle, 1982. 9. Sz. 783.o. A kísérlet elméleti hátterét világítja meg Gáspár László könyve: A szentlõrinci iskolakísérlet. Tk., Bp., 1984.

[45] Mészáros István (1996a): i.m. 249.o.

[46] E kérdésrõl bõvebben lásd Nagy Péter Tibor tanulmányát: Egyházi iskolaállítás és az állam az elsõ parlamenti ciklus idején. Magyar Pedagógia, 1995. 3-4.sz.

[47] A Jelentés a magyar közoktatásról címû kötet ábrája alapján. OKI, Bp., 1996. 44.o.

[I] [II] [III] [IV] [V] [VI] [VII] [VIII] [IX] [X] [XI] [XII]