GYERMEKNEVELÉS
ÉS TANÍTÁS A XIX. SZÁZADBAN
korabeli források alapján
A gyermekek nevelésének kérdése már az ókori civilizációkban is felbukkan, mint fontos megválaszolandó kérdés, ám – mint kiderül – nem is annyira egyszerű felelni rá. Ennek megfelelően az egész kérdéskör problematikája, a nevelés meghatározása, mibenléte, fogalomkörének magyarázata az idők folyamán többször is átalakult, fejlődött, tekintetbe véve, és újabb alapnak tekintve az aktuálisan új kutatási és megfigyelési eredményeket. Tanulmányok, filozófiai fejtegetések, könyvek egész sora foglalkozott, foglalkozik a nevelés alapvető céljaival, eszközeivel, színtereivel, hatásaival. A nevelés egyes nézetek szerint rokon fogalma a tanítás, oktatás; mások inkább ez utóbbit a nevelés részének tartják. Mindenesetre az megállapítható, hogy e két fogalom által lefedett terület egész története során összefonódva jelent meg. Szinte minden nagyobb nép irodalmában találunk olyan elméleti műveket, melyek tanácsokat, segítséget, vagy éppen utasításokat adnak a helyes nevelésre és tanításra vonatkozóan. Ezek olykor csak az egyes szerzők saját, nevelésről vallott felfogását tükrözik; olykor egy egész korszak nézeteit tükrözik; vagy az éppen aktuális központi utasításokat örökítik meg. Magyarországon a XIX. századig csak nagyon kis számban találunk neveléssel, oktatással foglalkozó kézikönyveket, és ezek is csak fordítások. Általában német nyelvterületről származnak. Az 1820-as, 1830-as években jelentek meg először hazánkban az első, eredeti magyar nyelvű neveléstani, tanítói kézikönyvek. Ilyenek például:
· Szilasy János: A’ nevelés tudomány (Buda, 1827);
· Kis Pál: Tanítás módja; a’ városi és falusi iskolamesterek számára (Buda, 1830);
· Kunoss Endre: Alapvonatok a’ honi nevelésről (Pest, 1833);
· Kovács Pál: A’ Nevendék Nőnem (Pest, 1833);
· Vargha István: Mi kell a’ magyarnak előszer? Nevelés. (Kassa, 1834);
· Zsoldos Ignácz: Nevelésünk hiányai (Buda, 1836);
· Lovász Imre: Értekezés a’ tanuló gyermekekre nézve gyakoroltatni szokott testi fenyítékről philosophusi és orvosi szempontból (Pest, 1836);
· Varga János: Vezérkönyv az elemi nevelés, és tanításra (Buda, 1837-1838);
· Edvi Illés Pál: Első oktatásra szolgáló kézikönyv (Buda, 1837);
· Szeremlei Gábor: Neveléstan (Sárospatak, 1845).
A következőkben azt igyekszem bemutatni, hogy a XIX. századi neveléstani kézikönyvek írói hogyan vélekednek a nevelés és tanítás mikéntjéről, illetve a fiúk és lányok szükséges neveléséről.
A vizsgált szerzők (Ángyán János1, Bárány Ignác2, Beély Fidél3, Beke Kristóf4, Kovács Pál5) mindannyian azt vallják, hogy az embert a nevelés teszi emberré. Mindannyian egyetértenek abban is, hogy a nevelés és a tanítás egymástól elválaszthatatlan, mintegy kiegészítik egymást. Ugyancsak hasonlóképpen vélekednek arról a kérdésről, hogy a lányok és a fiúk nem kaphatnak teljesen egyforma nevelést.
A vizsgált könyvek szerzői összegezve a következőképpen vélekednek a nevelés kérdéséről: a nevelés arra való, hogy az ember saját tehetségét, tehetségeit kifejlessze, tökéletesítse, hogy a közösség számára hasznos embert faragjon a gyermekekből, és önmagára figyelő, önmagát fejlesztő és fejlődni képes egyéneket neveljen. A cél tehát adott. De milyen út vezet ennek eléréséhez? Milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy elérjük a kitűzött célt? E kérdés megválaszolásához egy kissé mélyebbre kell ásnunk az adott munkákban.
Előtte azonban tegyünk egy kis kitérőt! A nevelésnek alapvetően két színtere van: a család és az iskola. Ennek megfelelően a nevelés is kétféle: házi, vagy családi nevelés, és intézményi, vagy iskolai nevelés. A nevelési kézikönyvek szinte kivétel nélkül hangsúlyozzák a családi nevelés fontosságát, hisz ez adja az alapokat a későbbi tanításhoz. (Lásd elsősorban: Ángyán, Beke.) Az intézményes nevelés időszakában is fontos az otthoni nevelés, hisz a szűkebb környezet erős befolyást gyakorol az ifjúra, annak fejlődésére. A családi, otthoni “alapozó” nevelést az iskolai nevelés, oktatás követi, mely a család által elkövetett hibák helyrehozatala után kezdi építő munkáját. (Megjegyzendő azonban itt az is, hogy a családi nevelést ekkor még nem mindenütt követte az iskolai, mivel a tehetősebb, nemesi családok házitanítókat fogadtak gyermekeik mellé. A továbbiakban ezekre is vonatkoztatom mindazon megállapításokat, melyeket az iskolai neveléssel kapcsolatban teszek.)
Az intézményes nevelés esetében nagyon fontos a nevelő, tanító személye. Minden neveléstanról szóló könyvben hosszú fejezetek szólnak arról, milyen kritériumoknak kell megfelelniük azoknak a személyeknek, akik a tanítás felelősségteljes munkáját végzik. Jelen értekezés szempontjából azonban ezen problémakör felvázolása mellékvágányra vezetne. Ezért ennek tárgyalásától most tekintsünk el!
Vessünk egy pillantást arra, mit kell a megfelelő (megkövetelt) tulajdonságokkal rendelkező tanároknak tanítaniuk a növendékeiknek! Ezek is három csoportba sorolhatók, egyes szerzők alapján. Vannak, akik életkoronként különítik el a tananyagot. Vegyük először a hármas felosztást! Ez alapján megkülönböztetjük a testi, az erkölcsi és az értelmi nevelést.
A. Testi nevelés: A test a lélek kifejlődésének eszköze, a “lélek szerszáma” (Beke, 13.). Ángyán szerint ide tartoznak a következők:
- táplálkozás;
- öltözködés;
- testgyakorlás;
- társasági viselkedés.
Ángyán nagyon hasznosnak véli a természetes és mesterséges testgyakorlásokat. Ezek közül a következőket ajánlja:
- járkálás;
- szaladgálás vagy futás;
- tánc;
- jégen való járás, szaladgálás, csúszkálás, korcsolyázás;
- falábon vagy mankón való járás;
- fel-le ugrálás;
- fáramászás;
- birkózás;
- hajigálás;
- a központok eltalálása és megtartása – pl. kötéltánc, hintázás;
- fürdés, úszás;
- lovaglás.
A kézimunkák közül a kertészkedést és az asztalos vagy esztergályos munkát ajánlja. Szükségesnek tartja, hogy minden gyerek megtanuljon bánni a fűrésszel, fúróval, kalapáccsal, fejszével.
B. Értelmi nevelés. Az értelem nemcsak az iskolai nevelés által formálódik, nagyon fontos az otthoni ráhatás is. Ide tartozik:
- játék;
- ízlés;
- a figyelem, képzelőerő, emlékezet fejlesztése.
C. Erkölcsi nevelés. Részei, fokozatai:
- szoktatás;
- rendszabás;
- törvények.
Ángyán használ egy másfajta, életkor szerinti felosztást is a házi tanítással kapcsolatban. Eszerint a házi tanítás tárgyai:
¨ 6-8 éveseknek:
a) erkölcsi, vallási érzések ébresztése;
b) előgyakorlások rajzban, írásban;
c)
olvasás, éneklés;
d)
emlékezet
gyakorlásai;
e)
mesék,
beszélgetések. Mindez napi két-három órában.
¨ 8-10 éveseknek:
a) vallástanítás;
b) számolás;
c) rajzolás, írás, olvasás;
d) nyelvtudomány kezdete (anyanyelv);
e) latin, görög, német nyelv alapjai;
f) helyesírás gyakorlása;
g) geográfiai és históriai ismeretek. Napi négy-öt órában.
¨ 10-12 éveseknek.
a) vallás;
b) matematika;
c) a természet és az ember viszonya;
d) nyelvek;
e) geográfia és história;
f) nevezetesebb írók olvasása;
g) logikai és memória-gyakorlatok. Napi öt órában.
¨ 12-14 éveseknek>
a) vallás;
b) anyanyelv;
c) idegen nyelvek;
d) írás;
e) latin írók olvasása;
f) matematika és história;
g) természet és ember viszonya. Napi öt-hat órában.
Külön fejezeteket szentel a lányok tanításának. Számukra az anyai nevelés fontosságát hangsúlyozza, és a házimunka, a házi és ház körüli teendők elsajátítását tartja fontosnak. Ezen kívül külön tárgyalja a fő- illetve a közrangúak nevelését.
Kovács Pál könyve teljes egészében a lányok neveléséről szól. A mű ajánlásaként ez olvasható: “Méltóságos Tolnai Festetics Antonia Asszonyság ő nagyságának, méltóságos Szalai ifjabb Gróf Barkóczy János Úr ő nagysága Hitvesének méltó hódolattal a Szerző.”
A nőnevelés, lánynevelés kérdése az egész történelem folyamán háttérbe szorult. Ugyanis évszázadokon keresztül úgy tartották, hogy a férfi a családfenntartó, övé a hatalom és az irányítás a családban is. A lányoknak és asszonyoknak a háztartás területén kell megfelelniük, a házi és társasági életben kell eligazodniuk. Ehhez pedig nem kell részt venniük ugyanabban a képzésben, mint a fiúknak. Mivel ők nem lépnek katonai szolgálatba, nem töltenek be közéleti szerepet, elegendő a legalapvetőbb dolgokat elsajátítaniuk. Inkább a “finomabb” munkákhoz kell érteniük, mint például a hímzés. A XVIII-XIX. században egyre inkább előtérbe került a lánynevelés kérdése is. Az írás és olvasás képességének megléte alapvető követelménnyé vált a nők körében is. egyre több nő tanult meg és tudott olvasni, amit az is mutat, hogy ezekben a századokban fellendült a könyvkiadás. Az olvasóknak jelentős része nő volt. Tehát az oktatás, nevelés által ők is “irodalmi fogyasztókká” váltak. Ezzel együtt, vagy éppen ezzel szemben azonban még mindig nem voltak a közélet aktív résztvevői, tehát nem részesültek, nem részesülhettek ugyanabban a képzésben, mint a fiúk.
Kovács Pál művében először sorra veszi a nemi különbségeket, amik indokolják, sőt szükségessé teszik a kétfajta nevelést. A következő fejezetekben pedig a nevelésről szól. Először is a testi nevelésről. Ennek két fontos része van, melyek különféle további egységekre bonthatók. Ezek a következők:
1) Egészség. a) Táplálás.
b) Ruházat.
c) Foglalatosság.
d) Álom.
2) Szépség. a) Termet.
b) Külbőr.
c) Hajak.
d) Szemek.
e) Fogak.
f) Arczbáj.
g) Kezek.
h) Lábak.
A következő részt a lelki neveléssel kapcsolatos tanácsok töltik ki. Ez a fejezet általános észrevételekkel indul, majd “Az elme tudományos képelése” után a szenvedélyekkel kapcsolatos észrevételek és tanácsok következnek.
Kovács Pál könyve tehát átfogó képet nyújt a korabeli lánynevelési szokásokról, és a “nőnem” helyével és helyzetével kapcsolatos korabeli felfogásról. Ennek alapján tehát a nő legfőbb erénye nem a műveltség, sokkal inkább a szépség, báj, kecsesség volt. ennek megfelelően a lányok nevelése inkább otthon zajlott, vagyis elsősorban a házi nevelés keretein belül, ellentétben a fiúkéval.
Az előzőekben vázoltakon kívül mit tartanak még a neveléshez tartozónak e nevelés- és oktatástani könyvek írói? Elsősorban a környezetet. Itt sorolják fel az iskola településen belüli helyét, magát az iskolaépületet, annak termeit, a megfelelő eszközöket, tanszereket, a könyvtár fontosságát.
Ezeken kívül nagyon fontosak még a fegyelemtartás eszközei. Ezeket így osztja fel Bárány Ignác: (a) a tanító szeretetrevalósága, tekintélye, ébersége, következetessége és igazságossága;
(b) a szülők, egyházi és világi elöljárók közreműködése;
(c) iskolai törvények;
(d) szoktatás;
(e) jutalmazás és büntetés;
(f) iskolai vizsgálatok;
(g) tanulók osztályozása.
Ebből kettőt szeretnék kiemelni. Az egyik az osztályozás. Mit osztályoztak, rangsoroltak a tanítók az iskolákban? Íme:
I. Az erkölcsi viseletre nézve: 1: példás – 2: dicséretes – 3: törvényszerű – 4: kevésbé törvényszerű – 5: nem törvényszerű.
II. A fegyelemre nézve: 1: feszült – 2: kellő – 3: változó – 4: szórakozott.
III. A szorgalomra nézve: 1: ernyedetlen – 2: kellő – 3: hanyatló – 4: csekély – 5: semmi.
IV. Egyes tárgyakból tett előmenetelre nézve: 1: kitűnő – 2: jeles – 3: jó – 4: elégséges – 5: elég – 6: rossz.
A jutalmazás és büntetés kettőse közül a jutalmazással foglalkoztak kevesebbet a kor szakírói. A jutalmazáskor – szerintük – főként arra kell figyelni, hogy csak a jó cselekedet és a szorgalom érdemel kellő elismerést. Ugyanakkor takarékosnak is kell lennie a nevelőnek a jutalmazás terén, olyat kell választani, ami érdekli a gyereket. Eszerint a jutalmazás nemei: megelégedés, dicséret, iskolai tisztséggel való megbízás, szorgalomjegy, érdemkönyvbe való beírás.
Jóval több fejtörést okozott azonban a szakembereknek a büntetés kérdésköre. Ezen belül is a testi fenyítés vonta magára különösen a figyelmet. Ennek két nemét különítik el: a természetes és szabad választású büntetéseket. A büntetés mikéntjének kiválasztásakor szem előtt kell tartani, hogy csak a rosszat büntessük, és csak akkor, ha már semmi más nem segít. A büntetés alkalmazásakor következetesnek kell lenni, de nem szabad teret engedni az indulatoknak. A büntetésnek is vannak fokozatai. Ezek így összegezhetők:
1. Rosszalló, komoly pillantás; sóhajtás, fejcsóválás.
2. Az illető iránt való közönyösség.
3. Határozott figyelmeztetés szavak által, helyreutasítás.
4. Komoly intés, példázgatás, nyomatékos dorgálás.
5. Fenyegetés.
6. Az áthágott fegyelmi szabálynak vagy a meg nem tanult leckének leíratása.
7. A pad elé való kiállítás.
8. Valamely iskolai tiszttől való megfosztás, vagy kizárás a kirándulásból.
9. Hátraültetés, valamely elöljáró jelenlétében való megszégyenítés, rövid időre az alsóbb osztályba való visszautasítás.
10. A jobbaktól való elkülönítés, különültetés.
11. Visszatartás az iskolában (a szülők tudtával).
12. A szégyenkönyvbe (“feketekönyv”) való beírás.
13. Testi fenyítés.
14. Igen fontos oknál fogva az iskolából való kitiltás. (Bárány nyomán.)
Ma már nem biztos, hogy jogosnak érezzük ezt a sorrendet. Úgy vélem, a társadalmi, gazdasági változások, a világ folytonos alakulása rengeteg változást eredményez, melyek a nevelés és oktatás terén is átalakulást eredményeznek. Ennek egyik része a fegyelmezési eszközök megváltozása is. Ezek közül leginkább a testi fenyítés kérdése vonja magára a figyelmet. Abban minden vizsgált szakkönyv megegyezik, hogy büntetési eszközként csak vessző (virgács) vagy vékony pálcika használható (tenyérbe csapásra). Nem engedélyezett viszont a bot, a kötél és a szíj használata. Ugyancsak tiltott a pofozás, a gyermek hajánál vagy fülénél fogva való rángatása, a hátba- és fejbeverés. Ma is alkalmaznak különféle fegyelmezési eljárásokat, büntetési módokat. Azonban ma már tiltott, és szinte mindenhol mellőzik is a testi fenyítést. Elmondhatjuk, hogy a testi fenyítéket szerzőink mindegyike csak végső esetben alkalmazható fenyítési módnak tartja.
Azonban nemcsak a durva fegyelemtartó módszerek kerülendők Bárány Ignác szerint, hanem a téves nevelési rendszerek alkalmazása, illetve az ezeket követő tanítási módok. Melyek ezek a téves nevelési rendszerek, és miért azok? Ez utóbbi kérdésre megadják a választ az egyes rendszerek alapelvei.
1. Önző (egoisticus) nevelés. Alapelve: “Az ember csak magáért van a világon.”
2. Feláldozó nevelés. Alapelve: “Az ember csak másokért van a világon.”
3. Anyagias (materialisticus) nevelés. Alapelve: “Az ember csak holtig él. Az ember csak a föld számára van teremtve.”
4. Kényszer-nevelés (despoticus). Alapelve: “Az ember természeténel fogva teljesen rossz.”
5. Szenteskedő (pietisticus) nevelés). Alapelve: “Az ember természeténél fogva rossz, s megjavulásának kívülről kell jönnie.”
6. Emberbaráti (philantropicus) nevelés. Alapelve: “az ember természeténél fogva teljesen jó.”
7. Önkénykedő (absolut) nevelés. Alapelve: “az ember természeténél fogva sem jó, sem rossz, hanem olyanná lesz, amilyenné nevelik.”
8. Erőszakoskodó nevelés. Alapelve: “A kényszereszközök legjobbak, mert leggyorsabban és legkönnyebben vezetnek célhoz.”
9. Elkényeztető nevelés. Alapelve: “Csak olyan nevelési eszközök jók, melyek megegyeznek a gyermekek vágyaival és nézeteivel.”
10. Álerényző nevelés. Alapelve: “Szoktasd a gyermeket rendkívüli jámborságra és önmegtagadásra.”
11. Gépies nevelés. Alapelve: “Fődolog, hogy a gyermeket magára soha se hagyjuk, s őt folyvást kormányozzuk és javítgassuk.”
Ezek az elméleti művek összességében hasznosnak mondható gyakorlati útmutatót adtak a nevelők, tanítók és a szülők kezébe. Bár elég sok javaslatuk utopisztikus elképzelésnek tűnik – legalábbis a mai ember számára. Mégis nagyon jelentősnek mondhatók, hiszen megvetették a magyar pedagógiai gondolkodás alapjait, és alternatívákat kínáltak a honi tanítóképzés és iskolaügy fejlődésére.
Igyekeztek ők is választ adni azokra a kérdésekre, melyek nemcsak hazánkban, hanem egész Európában nyitva álltak (és állnak ma is). Hisz a gyermekek nevelésének, tanításának kérdésköre, egész problematikája nemcsak egy-egy nép esetében jelentkezik, hanem a világon mindenütt kérdések tucatjaival találja szembe magát az ember, ha elkezdi boncolgatni ezt a témát. Szinte már megválaszolhatatlannak, megoldhatatlannak tűnnek ezek a felvetődő kérdések. Valójában mindig csak egy-egy lehetőséget tudunk, tudnak felvillantani, újabb és újabb alternatívákat kínálva arra, hogyan s miként kellene nevelni, oktatni egy gyermeket, de végérvényes, általános és örökérvényű választ sohasem adnak, és úgy vélem, nem is igazán lehet. Hisz ahány gyerek, ahány kor, nép és iskola, ahány pedagógus, nevelő és tanár, annyiféle lehetőséget lehetne felvázolni, és mindegyikben lenne is valami igazság.
Így csak az marad, hogy megnézzük, egy-egy kor szerzői, egy-egy irányzat képviselői hogyan vélekedtek a nevelés és tanítás kérdéséről.
Készítette: Kiss Viktória
V. magyar
Gyermekkortörténet szeminárium
Szemináriumvezető: Pukánszky Béla
2002/03. I. félév
1 Nevelés és tanítás tudomány a’ szülék, a’ házi és oskolai tanítók’ számára. Írta német nyelven Niemayer Ágoston Hermann, a’ mint azt, az austriai oskolák állapotját is szem előtt tartván, a’ hatodik kiadás szerént rövidebbre szabva kidolgozta Chimani Leopold. Magyarázta, és a’ hol szükségesnek látszott a magyar, a’ magyar nevendékek’ szükségéhez alkalmaztatta Ángyán János veszprémi református prédikátor és consistorialis assessor. (Pest, 1822)
2 Bárány Ignác: Tanítók könyve. Rendszeres kalauz a nevelés és tanítás vezetésére, az elemi iskola tantárgyainak kezelésére, s a tanítóknak az irodalom terén való haladására. (Pest, 1866)
3 Beély Fidél: Alapnézetek a’ nevelés, és leendő nevelő, ’s tanítóról különös tekintettel: a’ tan’ történeti viszontagsága, és literaturájára. (Pozsony, 1848)
4 Beke Kristóf: Kézikönyv a’ magyar falusi oskolamesterek’ számára. (Buda, 1828)
5 Kovács Pál: A’ Nevendék Nőnem. (Pest, 1833)